Hiába gondolunk úgy a billentyűzetre, mint egy mindig létező eszközre, valójában ezt is fel kellett találni. Felmerülhet a kérdés: miért? Akik látták teljes életnagyságban a Kozma László által tervezett MESZ–1 elnevezésű első magyar programozható számológépet, felidézhetik, hogy ehhez a magyar ősgéphez már csatlakozott egy Mercedes-gyártmányú villanyírógép. Valójában az írógép volt a kijelző, elektromágnesek húzták meg alulról a billentyűket, a gép pedig papírra gépelte a program által kiírt eredményeket. A programok betáplálása egy pár gombos adatbeíró billentyűzetről és egy gofrisütő alakú beolvasóegységről történt.
A teljesen ellenőrizhetetlen legenda szerint Seymour Cray, a szuperszámítógépek egyik atyja, a koloniál szekrénysor alakú CDC 7600 szuperszámítógép rendszerét az első indítás után a mérnöki pulton billentyűzte be. Ezek a pultok voltak a korai számítógépek és a szupergépek legfontosabb perifériái: villogó, a hibakeresést is lehetővé tévő fények, gombok sora, amik vagy QWERTY billentyűzetet formáltak, vagy semmilyet. A CDC 7600 konzolját egy asztalba ágyazott kis tévé és egy Commodore számítógép szerelemgyerekének érdemes elképzelni.
Egyenlővé Colt tett, írni Remington tanított
A QWERTY billentyűzetkiosztás több évtizeddel megelőzi a számítástechnikát. 1873-ban jelent meg a Sholes and Glidden cég írógépén, de a szabadalmat gyorsan eladták a Remingtonnak, ennek a cégnek a No. 2 nevű írógépe terjesztette el az új kiosztást. Christopher Sholes, aki újságíró és nyomdász is volt, azért tervezett saját billentyűelrendezést, hogy optimalizálja az angol nyelvű gépelést. Ideális esetben a gépíró váltogatja a két kezét a karakterek között, és míg az egyik kezének valamelyik ujjával lenyom egy billentyűt, a másikat már pozicionálja is a következő karakter irányába. A jó elosztás lehetővé teszi, hogy a kezek és ujjak táncának ne ütközések és keveredés legyen a vége.
Bár a városi legenda úgy tartja, hogy a gépírók lassítása és ezzel a kavarodások számának csökkentése volt a QWERTY kiosztás célja, valójában szó sincs erről. A gépelés ritmusát adja meg, mindezt úgy, hogy a bal kéz valamivel többet dolgozik. Sokkal több bal kézzel beírható angol szó van – ide esik a három leggyakoribb betű az angol ábécében, az E, a T és az A –, de hosszú távon, több érdekes optimalizációval (például a gyakori kettőshangzók leírásának könnyítésével) összességében gyorsítja a gépelést. (Pár országban voltak apróbb testreszabások, így például a németeknél a QWERTZ variáció vált be, mert a Z gyakoribb, mint az Y, a francia ajkú területeken az AZERTY. Magyarra szabott kiosztás nincs.)
Mivel a bevitel gyors, ezért a remek találmány megtalálta az útját a számítógépekhez is. Gépelni csak egyszerűbb, mint Hollerith-kártyákkal, azaz lyukkártyákkal bevinni adatot, avagy a nyolcas számrendszer számait jelképező nyolc kapcsolóval becsattogtatni. Előbb a nyomtatásra használt elektromechanikus írógépeket kezdték átalakítani adatbeviteli eszközzé, majd megjelentek a szekrényekben lakó nagy számítógép perifériájaként működő terminálok. Az erőt a nagy gép adta, a megjelenítés és az adatbevitel a terminál feladata volt. Egy kellően erős gép több felhasználót is ki tudott szolgálni, ha több terminált kötöttek rá. Elsőként az MIT Whirlwind nevű vákuumcsöves gépét szerelték fel 1955-ben billentyűzettel.
Mindenki anyja, Douglas
A ma alapvetőnek tartott egérnek sem volt egyszerű megszületnie. Ehhez az ötlethez egészen 1968-ig kellett várni. A 2013-ban elhunyt Douglas Engelbartot egyszerűen az egér atyjaként szokás emlegetni, pedig 1968-as kilencvenperces prezentációján lényegében a teljes modern számítástechnikát bemutatta. Az angol nyelvű informatikai történetírás a The Mother of All Demos, azaz minden bemutató anyja néven emlegeti ezt az ACM mérnökkonferencián tartott előadást.
Ha még a pasziánsz és a Tiktok is befért volna, az informatikusok a következő hatvan évet kénytelenek lettek volna akut unatkozással és papírrepülők hajigálásával tölteni.
Engelbart az ősdemón bemutatta az ablakkezelést, a linkekkel összekapcsolt dokumentumokat, a grafikát, a videókonferenciát, a szövegszerkesztést, a verziókezelést és az azonos dokumentumon végzett közös munkát. Ha még a pasziánsz és a Tiktok is befért volna, az informatikusok a következő hatvan évet kénytelenek lettek volna akut unatkozással és papírrepülők hajigálásával tölteni. Apró szépséghiba, hogy az Engelbart és kutatócsoportja által kitalált egér két kerékkel működik. Az egyik a vízszintes elmozdulást méri, a másik a függőlegeset, az átlós mozgás kezelése egyelőre nincs ott a tervek között.
Már a kép is felidézi az IBM legendás Model M-jének kattogását.
A lyukkártya mint beviteli eszköz az analóg világból maradt ránk (holland közszolga szavazatokat számol).
A teljes demó megnézhető a Doug Engelbart Institute honlapján. Nem annyira érdekes, mint egy hollywoodi mozifilm, de biztos támpontot ad arról, honnan indultunk, és milyen alapokra építették fel a mai informatikát.
Akármennyire jó is az alapötlet, az egér elterjedéséhez is szükség volt pár évtizedre. Az eszköznek csak akkor van értelme, ha ablakok között kell navigálni, vagy ha az állományok, amiken műveleteket végzünk, grafikusan vannak megjelenítve. Egy szöveges felülethez felesleges az egér: mit kezdene a gép azzal, hogy bőszen mindenféle betűkre kattintunk? A grafikus felület viszont erőforrásokat igényel, így a hobbicélú számítástechnikában huzamosabb ideig nem is jelent meg.
Ehelyett klattyogós Commodore- és gumi puhaságú Spectrum-billentyűzeteken tanult egy generációnyi gyerek számítógépezni, és akadtak olyanok is, akiknek a mikrohullámú sütők beállítófelületének nyomkodható fóliáját idéző Primo-billentyűzet volt az első élményük. Ezek is alkalmasak voltak arra, hogy kódot írjanak órán, játékot próbáljanak létrehozni szabad idejükben, vagy éppen játsszanak. Aztán jött az Apple Lisa, a Macintosh, ablakozó rendszer (GeOS!) készült még a Commodore-hoz is, illetve az elérhetetlen messzeségben léteztek IBM PC-k és Amigák is.
Spóroltunk pár centet, de nem érte meg
Ezeknek a gépeknek az egereire kevésbé szokás emlékezni, és talán a billentyűzeteket is elfelejtettük volna, ha nem létezne a költségoptimalizálás jelensége. Ahhoz, hogy ebbe belemenjünk, rugókról kell beszélni röviden. A hagyományos PC-billentyűzet úgy működött, hogy a billentyű kalapjának lenyomásával a felhasználó egy rugót nyomott össze, vagy egy rugós kapcsolót üzemeltetett. Ezeknek a perifériáknak felismerhető kattogó hangjuk van, ami kevésbé szerencsés, ha a felhasználó mellett élni, aludni, dolgozni vagy gondolkodni próbálnak. Hátrányuk egyben az előnyük is, a rugók tartósak, a kattogó hang pedig remekül jelzi, hogy az ember halad a munkájával.
Csak a gamer esztétika különbözteti meg a drága modern és a retró csoda billentyűzeteket. Fotó: Aaron Yoo CC-BY-ND
Az ipar azonban rájött, hogy a rugót ki lehet cserélni egy szilikongumiból készített dómra – képzeljünk el kicsinyített félgömböt műanyagból –, ami ugyanúgy ad némi visszarúgást a billentyűknek, csak olcsóbb és vékonyabb. A tervezők megörültek a lehetőségnek, ahogy azok is, akik nem akartak egy ötkilós billentyűzet formájú vasdarabot látni a gépasztalon. Laptopokat pedig nem is igazán lehet mechanikus billentyűzettel gyártani, hiányzik hozzá a hely.
A vékonyabb és elegánsabb billentyűzetért folyó harcot az Apple a 2010-es évekre megnyerte. Vagy legalábbis úgy tűnt. A MacBook harmadik generációjának pillangómechanikás billentyűzete karcsú volt, és kényelmes billentyűutat ígért. Utóbbi azért fontos, mert egy alig mozduló fémlapon nem jó gépelni, a billentyűnek valamennyi útra szüksége van. Egy probléma volt csak a megoldással: rettenetesen érzékeny volt az elkoszolódásra. Először csak a rajongói blogok, tech híroldalak foglalkoztak vele, de a cég addig hagyta ülepedni az ügyet, hogy még a New York Times is írt egy online interaktív cikket, amiben ki-be lehet kapcsolni az Apple billentyűzet tipikus meghibásodásait.
Közben pedig az új generációs mechanikus billentyűzeteknek már komoly rajongótáboruk alakult ki. A gamerek és a programozók után a sokat gépelőket is megnyerték ezek a régi IBM billentyűzetre hasonlító darabok. Sőt, az eBayről elfogytak a korábban pár dollárért kínált vintázs IBM eszközök, mert némi elektronika hozzáadásával, forrasztással mai használatra alkalmassá lehetett ezeket is tenni.
Külön érdekes, hogy az új mechanikus billentyűzetek nem olcsók, 15–20 ezer forintot is elkérnek egy nem különösebben szép darabért, ami valószínűleg a gamer esztétikát követve több színben világít egyszerre. Harmincezer forint felett már állítható világításút is kapunk, a határ pedig a csillagos ég, akár még manufakturális módszerekkel gyártott, nekünk tervezett darabot is rendelhetünk. Egérből testre szabott még nem létezik, de a választék abból is pazar. Ahogy Engelbart többi találmánya, ezek is beváltak.
Ugorjunk egy kicsit ki az itt és mostba, amikor remek számítógépek és változatos perifériák közül lehet válogatni. Egy szempont van csak, amit követni kell: a jó periférián nem szabad spórolni. A gépek egy részébe lehet utólag memóriát venni, nagyobb SSD-t szerelni bele, illetve beszerezni szoftvereket, amik kényelmesebbé teszik a munkát. Laptopból azt vesszük, amin jó gépelni, és jó a kijelzője, PC-hez csatlakoztatott egérből és billentyűzetből pedig általában egyensúlyozunk a megfizethetőség és a minőség között. Csakhogy ezek az eszközök kötnek össze a számítógéppel, teljesen mindegy, hogy a gép milyen sebességgel dolgozik, ha a eszközeink limitálnak. Ráadásul manapság olyan billentyűzet-szakértőnek lenni, mint pár éve craftsör-rajongónak. Még talán fura, de határozottan felfutóban lévő hobbi.
