Néhány éve tudatosan felszámoltad a budapesti menedzser­életedet. Kiégtél?
Nem, nálam ez teljesen tudatos döntés volt. Azután hoztam meg, hogy elértem egy szintet, és azt mondtam magamnak, hogy már nem akarom tovább csinálni azt a menedzserlétet, amit addig csináltam, és nem akarok tovább a daráló része lenni. Volt egy új stratégiai irány is a cégnél, amivel nem tudtam azonosulni, ez megkönnyítette a döntésemet, de így sem mondom, hogy könnyű volt. Az elején fájt, amikor újabb és újabb megkeresések jöttek és egyébként izgattak is, de nemet mondtam. A kétlaki életet is utáltam már, pedig igazából nem is volt az, mert ugyan heti három napot Budapesten dolgoztam, de akkor is mindig hazajöttem Bázakerettyére. Reggel 4-kor indultam innen, és este 5-kor hazaindultam Pestről, évi százezer kilométereket mentem. És eldöntöttem, hogy ezt így nem folytatom, és azóta csak a környéken és csak pici cégeknek vállalok munkát.

Egyébként is gyerekkori álmom volt, hogy ha egyszer építkezek és házam lesz, akkor az Bázakerettyén lesz, annak idején a nagyapám is itt dolgozott az olajfúráson. Húsz éve vettünk itt egy telket, és bár maga a falu is a világ vége, mi még kijjebb lakunk. Fent a hegytetőn, ahol egy lélek sincs, semmi civilizációs zaj. És úgy érzem, hogy két év alatt már sokkal több értéket teremtettem, mint azelőtt sok éven át.

Nem hiányzik a városi nyüzsgés?
Nem, mert mivel burnouttal foglalkozom, napi szinten van visszacsatolásom arról, hogy mit csinál az a fajta élet az emberekkel, és mennyire nehéz a vezetőknek megőrizniük az egyensúlyukat, hogy ők és a családjuk épek maradjanak. Amikor öt-hat éve elkezdtem a burnoutról sokat cikkezni, még kevesen mertek arról beszélni, hogy a munkába bele is lehet dögleni. Pedig bele lehet, és ennek durva magánéleti hatásai is vannak. Minden második ügyfelem elvált. Amikor őket látom, mindig megnyugszom, hogy de jó, nekem ez már nincs.

Azt mondod, a munkába bele is lehet dögleni. Ez a kiégés? Így szoktad definiálni?
A hivatalos rövid definíció szerint a kiégés a kezeletlen tartós munkahelyi stressz, de én ebben nem hiszek. Minden egyes esetben azt látom, hogy ott a mérhető és kimutatható túlmunka, és ahogy a magyar nyelv nagyon képletesen leírja, elkapja az embert a gépszíj. Ezt egy darabig lehet nagyon élvezni, minden burnout folyamat elején van egy borzasztó energiatöbblet, pörgés, nyüzsgés. Akkor van baj, amikor ez kibillenti az egyensúlyt, és a visszatöltés nem történik meg.

Minden egyes esetben azt látom, hogy ott a mérhető és kimutatható túlmunka, és ahogy a magyar nyelv nagyon képletesen leírja, elkapja az embert a gépszíj.

Amikor valaki azzal hív fel, hogy lesz egy olyan munkája, ami az életben egyszer adatik meg, és hat héten át napi 14 órákat fog dolgozni, akkor mindig mondom neki, hogy rendben, de amikor letelt az a hat hét, dolgoztál 14 órákat, és ott a glória a fejeden, hogy meg tudtad csinálni, akkor onnantól legyen két, három, négy hónapod, amikor minden áldott nap két órával kevesebbet dolgozol, hogy a mérlegnek legyen ideje visszabillenni.
És persze az is fontos, hogy ezt az időszakot, ezt a túlmunkát tudod-e menedzselni a családban, a párkapcsolatodban, mert a két szféra nagyon erősen hat egymásra. Ezért van az, hogy amikor elkezdünk a kiégésen dolgozni, majdnem mindegy, hogy a magán­életi vagy a munkahelyi problémákat kezdjük először megoldani. Ha jönnek az otthoni pozitív élmények, segítenek határt húzni a munkahelyi darálóban.

Le szoktam ültetni az ügyfeleimet egy egyszerű teszt elé, hogy megnézzük, nem hiányoznak-e a legalapvetőbb hétköznapi élmények. Közös főzés, közös piacozás, séta a gyerekekkel, filmnézés este a pároddal, olyasmi, ami régebben megvolt, most meg nem fér bele. Azt látom, hogy van egy fals mérce, ami szerint a legtöbben élünk. Ez tisztán egzisztenciális mérce, azt mutatja, hogy mit engedhetsz meg magadnak, hova utaztál, mi az, amid van, vagy ami még nincs, mindent ebben mérünk. Egy ilyen társadalomban a megfelelési kényszer annyira felül tud írni alapvető dolgokat, hogy az emberek mintha szemellenzőt viselnének, csak azt látják, hogy két év múlva előléptetés lesz, hogy meg akarják kapni a pozíciót, és azért hajtaniuk kell.

Most volt egy ilyen ügyfelem, négy éve egy komoly európai pozícióért hajtott, és amikor végül felajánlották neki, elutasította. Addigra rájött, hogy az az élet sem volt élet, amikor reggel 7-től este 7-ig bent volt a cégnél, mellé még sokszor utaznia is kellett, és van két ovis gyereke, akik a bevallása szerint idegesítik. Ez nyilván nem így lenne, ha kialakult volna köztük a kötődés, csak kimaradt neki két év. Most rossz pillanataiban bánkódik a döntése miatt, de mondtam neki, hogy ez teljesen természetes, hiszen küzdöttél valamiért, majd rájöttél, hogy túl sokat kell fizetni érte, és elengedted.

Ezt másnak is mindig mondom. Nem ciki felvállalni, hogy te beéred kevesebbel. Máshová tetted a fókuszt, de ez nem jelenti azt, hogy rosszabb vagy kevesebb leszel. Ettől ez még egy gyászfolyamat, az embernek a saját hülyeségeit is meg kell gyászolnia.

Hogyan veszi észre magán az ember, hogy a kiégés felé tart?
A tünetek egy része nagyon tipikus. A burnoutos krónikusan fáradt, visszahúzódó, nem vágyik társas kapcsolatokra, mert nincs rá energiája, nem szívesen megy be dolgozni, mert nem érzi hasznosnak magát, nem akar, és nem is tud megújulni, változni, nincs motivációja. Labilis, nagyon gyakori, hogy szélsőséges hangulatváltozásai vannak attól függően, hogy milyen külső ingerek érik. Triviális tünet a hajnali ébredés, szinte minden egyes ügyfelemnél az elmúlt hat évben megvolt, hogy hajnalban felébred, nem tud újra elaludni, és nem tudja az okát. Vagy a migrén, aminek sokszor nincs szomatikus oka, de stresszhelyzetben vagy szorongás miatt nagyon erősen kínoz.

Más testi tüneteket is okozhat a kiégés, hát-, derék-, gyomorfájást, magas vérnyomást vagy például koncentrációs zavart, feledékenységet. Amikor egy menedzser elkezd hibázni, az is a kiégés jele lehet, és ilyenkor szoktak a menedzserek a legjobban megijedni és megjelenni nálam, mert kezdik magukat megkérdőjelezni és értéktelennek érezni. Aztán van, aki gyógyszerekhez, cigarettához vagy alkoholhoz nyúl, hogy ellazuljon. Mondjuk minden este, amikor hazaér, kibont egy üveg bort, és iszik egy kicsit, amíg megfőzi a vacsorát. Aztán három-négy hónap múlva rádöbben, hogy már két doboz cigarettánál jár, pedig kocadohányos volt, vagy napi egy üveg bornál, és már az sem nyugtatja meg. Na, azt már úgy hívjuk, hogy alkoholizmus.

De az egyik kedvenc tünetem az addiktív sportolás, amikor a burnoutos mindennap szétcsapja magát az edzőteremben, ott kezd hajnalban, ott fejezi be a napját, és dührohamot kap, ha nem jut el. Vagy aki januárban még egy métert sem futott, júliusban már maratont, egy év múlva meg ultramaratont fut, hát az szinte biztosan menekül valami elől. És most nem a heti háromszor néhány kilométereket kocogókra gondolok, az egyensúly és az egyensúly felborulása a lényeg.

Hogy lehet a kiégésből kijönni?
Először is észre kell venni, és tudatosan és időben szembe kell nézni a burnouttal. A férfiak általában nehezebben látják be, hogy kiégtek, mint a nők, bár nekik is egyre nehezebb, mert ebben a superwomanségre törekvő világban nem könnyű kimondaniuk, hogy valami nem esik jól. Aki eljut odáig, hogy bevallja, valami nincs rendben, az meg sokszor ott rontja el, hogy nem csinál semmi mást, csak mondjuk elmegy három hónapra sabbaticalra.

Vagy aki januárban még egy métert sem futott, júliusban már maratont, egy év múlva meg ultramaratont fut, hát az szinte biztosan menekül valami elől.

Volt egy ügyfelem, aki a Távol-Keletre ment, direkt jó messzire, hogy meneküljön mindentől, majd visszajött, és ugyanott folytatta. A végén pszichológus rakta rendbe, mert a coach már kevés volt. Ilyenkor kérdezem én, hogy mi a mennyei mannától várta, hogy ha egyébként semmi sem változott benne és a környezetében, akkor három hónap szünet után máshol tudja majd folytatni?

Vagy mit remél az, aki reflexből munkahelyet vált, és egyik helyről a másikra megy, mert mindig a külső tényezőket hibáztatja? Mondhatja, hogy nem jó a közeg, hogy nem elég inspiráló a munka, de aztán rádöbben, hogy ugyanazt éli át máshol is, mert ő maga közben nem változott. Nem küzdött meg azzal, hogy például megtanuljon nemet mondani, határt húzni, nem gondolta végig a felelősségét a burnoutban, és nem nyúlt hozzá tudatosan és agresszíven bizonyos dolgokhoz.

Volt például egy szakács ügyfelem, egy remek séf, aki nem bírta elviselni, hogy a csúcsétteremben, ahol dolgozott, borzasztó alapanyagokból főznek. Ez olyan értékválságot és konfrontatív helyzetet eredményezett nála, hogy elvesztette az önbecsülését. De erre csak akkor jött rá, amikor végigvettük, hogy milyen alapértékek hiányoznak a munkájából, és megpróbált ezeken szisztematikusan változtatni. Miután kiderült, hogy az étterem tulajdonosa nem hajlandó tíz százalékkal többet költeni a frissebb alapanyagokra, és más dolgokon sem változtat, végül felmondott, de már tudatosabban tudott új munkahelyet keresni magának.

Nekem tehát az a dolgom, hogy feltegyek kérdéseket. Mindig mondják, hogy hírhedten keményeket kérdezek, holott csak felteszem azokat a kérdéseket, amiket maguknak nem tesznek fel, mert a burnoutosok már rég nem beszélgetnek magukkal. Megoldani nem tudom helyettük a problémát, de rávezetem őket, hogy vegyék vissza az irányítást az életük felett. Mert ha megvan a felismerés, akkor a kiégést vissza lehet csinálni. Lehet, hogy nem két-három hét, lehet, hogy hónapok, de ki lehet jönni belőle.

A covid miatt most többen keresnek meg? Okozott ez az új helyzet is többeknél kiégést?
Abszolút, de erre mindig azt mondom, hogy teljesen természetes, ha most valaki rosszul érzi magát, mert nem tudott együtt lenni az idősebb szüleivel, mert a munkája mellett a gyerekeivel sokkal többet kellett otthon foglalkoznia, mert nem járt be a munkahelyére, és nem kávézott a teakonyhában a kollégáival, ahol korábban egy csomó információhoz is hozzájutott, és mert egy éve nem ülhet le valakivel rendesen egy asztal mellé, csak papírtányér van, meg műanyagpohár. Ez most mindenkit megvisel, és nem baj, ha ettől rosszul érezzük magunkat. Nyugodtan be lehet ismerni.

Csatlós Csillával a Legyél jobb! napunkon is fogunk beszélgetni a kiégésről, és arról, hogy hogyan lehet belőle kijönni.