Ha ez egyszer beindul, nem áll meg

Jelentem mindazoknak, akik aggódtak: háború ide, covid oda, a pesti bulinegyed visszatért, és egyből vissza is csatolták oda, ahova tartozik: a Ryanairhez. Ennek megfelelően a Gozsdu-udvarba betérni újra olyan, mint az euró- (vagy font-) övezetbe utazni mostanság: el kell fogadni, hogy az ember pénze kevesebbet ér – gyanítható, az itteni árak is eleve euróban születnek.


A Meshuga a néhai Mátka (Forbes, 2019/07 – köszi, covid!) helyén nyílt meg az év elején, majdnem teljesen az udvar origójában. Péntek estére épphogy egy becsúszó foglalást tudtunk intézni, a bejáratnál listával ellenőrzi egy lány, van-e helyünk, és már csak azért is angolul szól hozzánk, mert magyarul nem tud. Odabent is több körben kell magyarra állítani a pincéreket, és ott sem mindenkit lehet. A téliesített teraszon kapunk helyet, hősugárzó és hangszóró alá (utóbbinak még lesz jelentősége), ennél csak jobbat tud választani bárki, akinek lehetősége van rá.


Török–izraeli keresztezés a konyha (ez a személyzetre is vonatkozik, a látványkonyhára nézve Németh Szilárd Csepel határáig menekülne), kis magyar csavarocskákkal, például brióssal kínálják a nyitó mezzéket. Elképzeljük a szezámkrémet az édes bucin, és inkább a haltatárt kérjük helyette tésztakosárban, tormával, zöldalmával, mentával. Annyira friss az ízhatás, hogy egy pillanatra (pont eddig tart megenni) elfelejtjük a fogás még a Gozsdu-szorzóval együtt is húzós árát.