A kijevi kamasz- és a moszkvai egyetemi évek után volt orosz feleséged, majd orosz dadus a kisgyerekeid mellett. Beszéled a nyelvet, felteszem, vannak orosz és ukrán barátaid is, hogy éled meg ezt a háborút?
Mindig az jut az eszembe, hogy 1985-ben olyan területen tanultam oroszul, ahol egy évvel később atomkatasztrófa történt, most pedig háború zajlik, olyan emberek ölik egymást, akik korábban egy országban, békében, barátságban éltek. Akkor még különlegesnek számítottam, hiszen az üdülőben – ahol nagyon sok gyerek volt – én voltam az egyetlen külföldi, mindenki velem akart lenni, mindenki engem akart oroszra tanítani. Fel sem merült, hogy ki honnan jött, Kijevből vagy Moszkvából. Persze, ez még a békés Szovjetunió időszaka volt.
Személy szerint mindkét országnak sokat köszönhetek, kamaszkorom nyarait Kijevben, egyetemi tanulmányaimat Moszkvában töltöttem. Beszélek oroszul, így megismerhettem a kinti emberek gondolkodását, szokásait. Sohasem tapasztaltam, hogy egy moszkvai lenézően beszélt volna a kijeviről. Mindig fontosnak tartottam, hogy a gyerekeim is megtanuljanak oroszul, volt amikor orosz, de volt amikor ukrán dadustól. (A Moszkvában meggazdagodott ismeretlen magyar milliárdos sztoriját és lenyűgöző szocialista veteránautóparkját a 2016. februári Forbesban mutattuk be.)
Mit csináltál február 24-én? Hol ért az invázió híre?
Éppen kint voltunk a gyerekekkel és három diákommal (néhány éve nagy patronálója a fülöpjakabi általános iskolának, hetedikeseknek és nyolcadikosoknak óraadóként történelmet is tanít – a szerk.) Dubajban a világkiállításon, ott ért a reggeli órákban a sokk. Már aznap megfogalmazódott bennem, hogy beszélek a falu polgármesterével, hogy alakítsunk ki ideiglenes szálláslehetőséget a menekülteknek.
Sokan testvérháborúról beszélnek. Te is így látod?
Abszolút! Soha, még az utolsó előtti napon sem gondoltam volna, hogy a két ország konfliktusából háború lesz. Mindig azon a véleményen voltam, hogy két olyan nép, mint az ukrán és az orosz, egymásnak segítve jut előbbre, és ha ilyen sokáig együtt élt korábban, a problémákat is együtt fogják megoldani. Természetesen békésen.
Nem így történt, és nem az emberekben van a probléma, hanem a politikában, ami összeugraszt nemzeteket, férfiakat, nőket, barátokat. Nagyon elkeserít a mostani tragédia, ami a szemünk előtt zajlik, és minden tőlem telhetőt megteszek a menekülőkért. Járok fordítani, intézem az itt levő ukrán gyerekek iskoláztatását.
Ismersz sok vegyes házasságot, baráti, üzleti viszonyt? Hogyan írja át a mindennapi kapcsolatokat a háború?
Mára a kinti kapcsolataim megkoptak, sok barátom indult el a szélrózsa minden irányába, sokan külföldön élnek. Ettől függetlenül nem ismerek senkit, aki pártolná az agressziót, a háborút. Beszéltem olyannal, aki az információit csak a központi orosz híradásokból szerzi, és meg van győződve arról, amit ott mondanak, de a háború még őt is elkeseríti. A fiatalabbak java része pedig teljesen elutasítja. Persze ne felejtsük el, hogy én főleg moszkvai értelmiségiekkel tartom a kapcsolatot, nincs rálátásom a vidék társadalmára. Lehet, hogy más az általános vélemény Moszkvától több száz vagy ezer kilométerre.
És hiába remélem az ellenkezőjét, tartok tőle, hogy ez a háború hosszú időre éket ver a két nép közé. Hogyan tudna egy anya megbocsátani elvesztett fiáért! Ugyanakkor a kollektív büntetés elvével nem tudok egyetérteni. Nem haragudhatunk egy népre, nem büntethetjük minden tagját. A II. világháború után sokan az egész német nemzeten akarták számon kérni a fasizmus szörnyűségeit, de a magyarság kitelepítése a Felvidékről is a kollektív büntetés elve alapján zajlott. Nem szabad túlzásokba esni, igenis kell Csajkovszkijt hallgatni, Puskint, Tolsztojt olvasni! És természetesen Sevcsenkót is.
Bámulatos az ukránok kiállása, összetartása, az az érzés, hogy a férfiak többsége kész önként hősi halált halni, ha kell. Ha te is így érzed, ez neked meglepő, vagy mindig bennük volt ez a harcias hazafiasság?
Ez engem is meglepett. Persze, amikor az embernek a szülőföldjéről van szó… Sokszor gondolok arra is, hogy micsoda áldozat és veszteség egy országnak, amikor jól és magasan képzett férfijai nem az íróasztal mögött ülnek, és Excel-táblákat bújnak, hanem a lövészárokban várják a háború borzalmait.
A lelki sérüléseket meggyógyítani, a két népet kibékíteni, ahhoz már sok-sok évre van szükség. És okos, türelmes politikusokra.
Kijev és például Harkiv az elmúlt években óriási IT-központokká nőttek, kisebbfajta Szilícium-völgyként is emlegették Kelet-Európában. Mi történik most az ottani cégekkel, szakemberekkel?
Azok, akikkel beszélgettem, legtöbben vissza szeretnének menni, ahogy lehet. Persze a mikorra senki sem tud válaszolni.
Honnan kell és hogyan lehet majd újraépítkezni?
Téglából, betonból viszonylag könnyű újjáépíteni városokat, ehhez „csak” pénz kell. A lelki sérüléseket meggyógyítani, a két népet kibékíteni, ahhoz már sok-sok évre van szükség. És okos, türelmes politikusokra.
2008-ban indítottad a volt szovjet térségre fókuszáló tanácsadó céged, Moszkvában volt a központja, Ukrajnát, Belorussziát is lefedtétek, de volt képviseletetek Kazahsztánban, Szerbiában is, külkereskedelemmel foglalkoztatok.
Milyen tapasztalataid voltak?
Aki hitt bennünk, kitartó volt, és volt piacképes terméke, annak találtunk partnert. Ezek nem óriási vállalatok, egy–kétmilliárd forint forgalmú cégek voltak a legkülönbözőbb iparágakból, élelmiszeriparból, vasiparból, bányaiparból. Közvetítőként próbáltuk megteremteni a bizalmat és felkelteni az érdeklődést irántuk, megnyitni a piacot előttük.
De az utóbbi négy évben új megbízást már csak nagyon ritkán fogadtunk el, átnyergeltünk az építőiparba, és vállalkozásaim nagy része már nem kapcsolódik a keleti piacokhoz. Öt–hat évvel ezelőtt belekezdtem az ingatlanfejlesztésbe, azóta két nagyobb projektet fejeztünk be, egy csillaghegyi és egy újbudai lakóparkot, mindkettő nyolcvan–száz lakásos beruházás. Ismersz engem, én minden négy-öt évben valami újat kezdek.
Az orosz–ukrán gazdasági helyzet így nincs közvetlen hatással ránk, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne minden teljesen kiszámíthatatlan. Most pont azért nem kezdünk bele a következő beruházásunkba, mert nem lehet kikalkulálni, de még megbecsülni sem, mi lesz holnap, mennyiért lehet majd kivitelezni ezt-azt. Volt olyan esetünk a múlt héten, amikor az ablakos cég nem volt hajlandó elküldeni az ajánlatát, mert már másnap nem tudná tartani! Aki megteheti, annak most a kivárás az egyedüli út.
