Az amerikai Flexport vezérigazgatója az ellátási láncok önjelölt guruja lett 2021-ben. Ryan Petersen nemcsak konténerben gondolkodva keresi a megoldást, de nyolcmilliárd dollárosra nőtt cégének meg kell mutatnia, hogy nem kizárólag egy szokásos szilícium-völgyi hájp dagasztja.
Írta: Alex Konrad // Fordította: Zsadon Béla
Az oaklandi kikötőből kiúszó San Franciscó-i kompon Ryan Petersen, a Flexport alapító-CEO-ja azt figyeli, hogyan rakodja egyik konténert a másik után egy teherhajó fedélzetére az egyik százméteres toronydaru. Elgyönyörködik a kék, rozsdavörös, néhol zöldes négyszögek rendezett soraiban a Poszt-Panamax osztályú – azaz a Panama-csatornához túlméretes – hajón. A szállítmány Jokohamába készül.
„Bele kéne nézni egy Hololensszel, melyik konténer a Flexporté – képzel el Petersen egy röntgen funkcióval felszerelt AR-szemüveget. – Biztos, hogy egyetlen konténerszállító hajó sincs a nyugati parton, amin ne volnánk rajta.” Hencegésnek hangzik, de a 41 éves Petersentől egyszerű számtan. A Flexportnak nincs egyetlen tehervagonja, se repülőgépe, se hajója, mégis az egyik leggyorsabban terjeszkedő szereplő a digitális szállítmányozásnak nevezett területen. Ezeken a transz-csendes-óceáni útvonalakon ma már Petersen nyolcéves vállalata a hetedik legnagyobb raktérvásárló. Nemigen indul Ázsia felé olyan teherhajó, amin ne lenne legalább egy-két olyan konténer, amit a Flexport szoftvere rakott meg kaliforniai mandulával vagy autóalkatrészekkel.
Hasonló folyamatok hasonló helyzetet kezdenek kialakítani most, mint 1914-ben, mondja Szalay-Berzeviczy Attila. A Budapesti Értéktőzsde korábbi elnöke és a március végén megjelent A nagy háború százéves nyomában című könyv szerzője szerint olyan szankció nincs, ami kizárólag az oroszoknak fáj, de nem is így kell feltenni a kérdést. Részlet e Forbes.hu-n megjelent nagy interjúból.
Új könyved fülszövegén, pedig azt évekkel az ukrajnai háború előtt írtad, az áll: az első világháború tanulságai segíthetnek a harmadik világháború megelőzésében. Rémesen aktuális lett ez a felvetés, de mennyi ebben a drámai túlzás? Soha senki sem indít azzal a céllal háborút, hogy az aztán világháborúvá eszkalálódjon. Az eddig mindkétszer úgy következett be, hogy a támadó fél elszámolja magát: túlértékeli képességeit és lehetőségeit, valamint jócskán alulbecsüli az ellenfelét. 1914-ben a Monarchia vezetése Szerbia megtámadásáról, míg a németek a Belgiumon át indított inváziójukról gondolták azt, hogy a túlerejüknek és a fejlettebb fegyverzetüknek köszönhetően az mindössze egy villámhadjárat lesz.
Tehát az első világháború első fontos tanulsága az volt, hogy egy morális fölényben a hazáját védő haderő potenciáljának sokszorosára képes, amivel aztán gyorsan elnyeri a világ többi részének szimpátiáját és támogatását. A másik fontos tanulság számomra pedig az lett, amit a második világháború is visszaigazolt, hogy egy globális konfliktust nem lehet autokratikus rendszerek hadseregeivel megnyerni.
Mindkét világháborút elsősorban azért tudták a nyugati szövetségesek megnyerni, mert kevesebbet hibáztak. Erre pedig azért voltak képesek, mert demokratikus rendszereikben katonai vezetésük polgári ellenőrzés alá volt rendelve. A Német, az Orosz és az Oszmán Birodalom, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregei felett teljhatalmú uralkodó gyakorolta a kontrollt. A fékek és ellensúlyok hiányában működő katonai döntéshozatal már rövid távon is teljességgel alkalmatlan a háborúzással járó katonai, politikai, gazdasági és társadalmi kockázatok felismerésére és hatékony kezelésére.
Ezért nem véletlen, hogy agressziót mindig csak ilyen hátterű országok követnek el, és ezért aztán képesek akár világháborúba sodorni a világot, mielőtt menetrendszerűen beleszaladnak egy nagy vereségbe. Minden történelmi tanulság ellenére Putyin mégis belevágott egy újabb háborúba, amiről aztán gyorsan kiderült, hogy a moszkvai vezetés szinte minden ponton elszámolta magát. Ennek következtében most azért izgulhat a világ, hogy az ukrajnai háború ne eszkalálódjon egy újabb globális katonai konfliktussá.
A világ mennyire kalkulálta el magát? Mindenki váltig állította még február közepén is, hogy minden józan érv a háború ellen szól, és hogy Putyin ezt nem fogja meglépni. A napóleoni háborúk lezárása és az első világháború kitörése között eltelt száz évet joggal nevezték a relatív béke, a technológiai fejlődés, a gazdasági növekedés, a városi polgárosodás és a gyarmatosítás aranykorának. A racionalitás 1914-ben is azt mondatta, hogy mindenki egyaránt érdekelt a béke fenntartásában, hiszen egy modern háborúban már a győztesek is többet veszítenek, mint amennyit általa nyerhetnek.
Ekkorra azonban már egy évszázad eltelt az előző nagy európai háború óta, és nagyjából ennyi időre van szükség, hogy mindenki eltávozzon az élők sorából, aki közvetlen vagy közvetett tapasztalatból ismerhette meg, mit jelent egy átfogó európai háború. Távozásukkal fokozatosan megszűnt a háborútól való félelem a békében felnőtt, és a békéhez hozzászokott emberek gondolkodásában, miközben a politikusok új generációi a katonai konfliktusra kezdtek ismét mint lehetséges opcióra tekinteni. Azt gondolom, hogy valójában a két világháború túlélői miatt nem tudott végül a hidegháború harmadik világháborúvá átfordulni, hiszen ők a személyes tapasztalataik miatt mindkét oldalon fékként voltak jelen a döntéshozatali folyamatokban.
Magyar tőkét magyar startupba! Igen ám, de mi van akkor, ha azért a kevés kompetens csapatért már az első pillanattól versenyeznek a külföldi befektetők is? Fordul a magyar kockázati tőke, és inkább ő megy külföldre. Három magyar befektetőt kérdeztünk a piacok különbözőségéről és egy-egy határon túli üzletükről.
Pannon. Telenor. Yettel. Három név, egy mobilszolgáltató. Tizenkét év után ismét váltanak, a norvég anyacég licencét ugyanis nem újította meg a vállalat kelet-európai üzletágát felvásárló cseh PPF Csoport. Interjú Marek Sláčíkkal, a befektetőcég magyar, szerb és bolgár telekommunikációs piacáért felelős ügyvezető igazgatójával a márkaváltás miértjéről, mikéntjéről, a Yettel piaci pozíciójáról és arról, hogyan változik egy vállalat stratégiája, amikor a szomszédban háború van.
Hogyan érhető el, hogy egy felnőtt ember önként, lelkesen megváltoztassa a viselkedését úgy, hogy attól neki is, és munkaadójának is jobb legyen? Erre a kérdésre sokan próbáltak jó választ találni a tréningpiacon, de az ActionLabnél úgy tűnik, megvan a megoldás: sorozatnézéssel.