„Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a betörhetetlen üvegű kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat.” Szandtner Anna hátat fordít a közönségnek, úgy kezdi énekelni Az ajtó című regény első sorait visszatérő, szorongásos rémálmáról, amelyben képtelen kinyitni egy ajtót, és amikor segítségért kiáltana, csak tátog, mint a hal. Ezüst-fekete csíkos avantgárd ruhája David Bowie egyik emblematikus outfitjét idézi, a teret egy Colosseum-szerű, monumentális díszletelem uralja. Mintha az volna a cél, hogy a darabbéli Szabó Magda már a nyitányban leszögezze, méghozzá a 80-as évek underground zenei világának segítségével: ikon, sztár vagyok.A következő jelenetben a másik főszereplő, Emerenc, az író bejárónője (Pogány Judit) a mesebeli kripta kettős karéjának közepén landolt, fémesen csillogó, repülő csészealjban ül – hiszen olyan maga is, mint egy ufó. Idegenként csöppent ebbe a világba, és mindenkitől távolságot tartva érzi csak biztonságban magát, a lakásába se enged be senkit. Ők ketten mégis jól kiegészítik egymást – ahogyan a két kör alakú, időnként egymásba forgó Colosseum-részlet a színpadon.

Vad kezdés – kell pár jelenet, amíg a néző kényelmesen kezdi érezni magát Antal Csaba futurisztikus díszletei és Szabados Luca monokróm és metál, plasztikhatású jelmezei láttán. „Mivel a regény is tele van ókori görög, római és egyéb mitikus utalásokkal, valami archaikus látványt akartunk az előadásban, és olyan jelmezeket, amelyek a Colosseumot és az ufót összekötik. A 70-es, 80-as évek absztrakt formákból építkező stílusa pedig hordoz magában mitikus elemeket” – mondja Gáspár Ildikó rendező.

Szabó Magda maga is klasszika-filológusnak készült, ezért sem véletlen, hogy az európai civilizációnk alapjául szolgáló görög–római kultúra mindig jelen van az írásaiban. De nincs jelen Emerenc életében, aki a vidékről fővárosba jött, sokat megélt, kemény, elveihez minden áron ragaszkodó, titokzatos matróna. Aki nem érti, hogy mitől értékes egy Nautilus-kagyló, és ráförmed emiatt a „fekete agyagdarab” miatt Magdára, miközben a végletekig ragaszkodik ahhoz, hogy a giccses, csonka fülű kutyaszobrot az íróházaspár a lakás fő pontján állítsa ki. Emerenc nem lát különbséget az orosz és a német katona közt sem – mindkettejüket rejtegette annak idején, csak az elesettet látva bennük, akit segíteni kell.

Emlékkoncert
A történetben az egykori villa földszintjén Emerenc, a szomszédságban pedig Szabó Magda és férje, Szobotka Tibor (Vajda Milán) él, és a magányos asszony az íróházaspárhoz jár takarítani. Már az is bizarr, hogy Emerenc informálja le a megbízóit, mielőtt az állást elfogadná, nem fordítva. A büszke, makacs öregasszony és a világot teljesen másképp látó írónő között mégis elemi kötődés alakul ki. Amikor Magda férje beteg lesz, Emerenc még élete nagy titkait is elárulja, és egyszer a lakásába is beereszti az írónőt, rábízva titkait – legalábbis azok egy részét. Ám Magda a kritikus pillanatban elárulja Emerencet, aki belepusztul a szégyenbe.

Szabó Magdáéknak a való életben is volt egy házvezetőjük, Szőke Juliannának hívták, és a Júlia utcai lakásukat ismerők elmondása szerint ő is zárkózott, határozott asszony volt, és szerette a macskákat. Élete utolsó éveit elhanyagolt körülmények között töltötte, és az írónő végakaratának megfelelően urnáját a Farkasréti temetőben, a házaspár közös sírjában helyezték el.

Az előadás a Szeredás Emerenc emlékkoncert alcímet viseli, és a sajátos dramaturgiában a zenei egységek tagolják a történetet. Szandtner Anna szemünk láttára öltözik át egy-egy újabb pazar szettbe a jelenetek között: amikor Csabadulba, Emerenc szülőfalujába megy író-olvasó találkozóra, akkor például táncdalfesztivált idéző pepita ruhát vesz, a díjkiosztóra ezüstösen csillogót.
„Én író vagyok, nekem nincs magánéletem, nekem játszanom kell, mint a színésznek, akkor is, ha otthon baj van” – fakad ki az előadás egy pontján. Néha meghatóan lírai, máskor kegyetlenül kikarikírozó a zenés műfaj, ám jól látszik, hogy Magda tényleg szeretné megérteni Emerenc világát, sőt csodálja tapasztalatát, tanácsra vágyik tőle, és ezért időnként még a gőgjét is félredobja. „Én csak papíron tudom, mit kell csinálni, az életben nem” – mondja.

Mintha tényleg André Courrèges-nek, az űrkorszak divattervezőjének 1964-es space age kollekciójából léptek volna elő.

A mellékszereplőket szándékosan elrajzolták: bizarr, ahogy az öreglány-barátnők, Adélka, Polett és Sutu sci-fi estélyiben dalolnak, „Józsi öcsém fia” ezüst űrhajósruhában rohangál fel-le a négyméteres emelvényen, a fertőtlenítőosztag Kleopátra-parókát és eszkimószemüveget visel. Mintha tényleg André Courrèges-nek, az űrkorszak divattervezőjének 1964-es space age kollekciójából léptek volna elő.

És folyton csak énekelnek, hol gospelt, hol francia sanzont, máskor boogie-woogie-t, kultikus popslágert vagy Bánk bán-áriát. A színészek időnként gitárt vagy szájharmonikát kapnak elő, a dobot kezdik ütni, és a zenét szerző Matisz Flóra Lili maga is ott van a színpadon hegedűvel, énekkel. A zenével pulzál a vizualitás, van, hogy dobütésre lüktet a lépcsőre vetülő árnyék, máskor, egy régi történet felidézésekor csillogni kezdenek az ablakkeretek. A fények az előadás végén mutatják meg legnagyobb szerepüket: amikor Magda végül beléphet azon a bizonyos ajtón Emerenc titkos, belső szobájába, hogy örökségét megnézze, a díszlet nyers felületére vetítve feltárul a pompa. Ám csak néhány pillanatra.