Lehet, hogy Michael O’Leary Magyarországon miniszterek leidiótázásával tett szert hatalmas ismertségre, de a Ryanair sikertörténetét már több mint harminc éve írja. Rengetegen utálják, ám a pénzügyi eredményei magukért beszélnek: ellentmondásos módszereivel a csőd széléről indulva emelte cégét a legtöbb utast szállító és egyben legértékesebb európai légitársasággá. Ahogy eddig minden válságból, most a covidból is megerősödve jön ki.
Talán túlzás, hogy ölni tudna vele, de érezhetően igen szúrós tekintettel fogad Michael O’Leary, amikor a dublini Ryanair-központban belépek a tárgyalóba. Még tart a fotózás, de egy pillanatra elugrik a kamerák elől, hogy egy kicsit vicsorogva elém dobhasson az asztalra egy papírkupacot. A Ryanarről szóló legutóbbi cikkem, kinyomtatva, angolra fordítva, néhány helyen kidekorálva nagy felkiáltó- és kérdőjelekkel. Boldogság, hogy felkészült, és mindent kifogásol belőle, ami szerint nem a Ryanair a legnagyobb király. Már az is baj, hogy a cikk szerint a Ryanairhez gyorsan visszataláltak az utasok a covid után, szerinte ugyanis el sem hagyták. A Wizznek sose volt még csak hasonló se a költségszintje, mint a Ryanairé, a brand pedig nem számít, csak a költség.
Végül is egész jól megúsztam ahhoz képest, milyen sztorik keringenek hangneméről és kiabálós temperamentumáról. Amikor erre rákérdezek, mindig csak mosolyog – kábé az a válasz, hogy „á, nem is”. Kicsit elvitatkozunk, mielőtt indul a magnó, de már ekkor minden oda fut ki, hogy cost is king, minden azon múlik, mennyire sikerül leszorítani a költségeket.
Nem sok nála nagyobb költségkontroller van a világban. A végletekig leegyszerűsítve valóban azzal mentette meg, majd futtatta fel a világ egyik legsikeresebb légitársaságává a belépésekor csőd szélén tántorgó Ryanairt, hogy mindenkiből kipasszírozta a szart is, legyen az reptér, munkavállaló, illetve bármi más üzleti partner. Ennek a brutális költségminimalizálásnak a része az is, amikor kéjes vigyorral idiótáz le akár minisztereket is, az így kapott ingyenpublicitással még ma is tud spórolni a reklámbüdzsén.
A Szabadság téri Flavát egyelőre meghagyhatjuk azoknak, akik euróval fizetnek, valamiért félnek elhagyni a szállodájukat, és azt sem szeretnék eldönteni, hogy aznap ülve bulizzanak vagy vacsorázzanak.
Viszonylag ritka, hogy zenei műfajokkal kezdődik egy étteremteszt, de a Flava felrajzolásához fontos, hogy tisztázzuk, ki van képben a hi-nrg house-zal. Én például nem. Nekem vacsoratársam mondja el, milyen ága ez az elektronikus zenének, ami úgy betölti körülöttünk a 2022 végén átalakított és -márkázott hotelétterem amúgy jól sikerült terét, hogy az ételeknek már alig marad tőle hely.ű Még pont ordibálás nélkül tudjuk megbeszélni, hogy nem a hangerő az, ami zavaró, és nem is a kompetens átéléssel ringatózó DJ puszta jelenlétét nehéz feldolgoznunk, hanem a választott műfaj passzolna inkább pár órával későbbre, egy tömött bárba vagy egy nyári tetőteraszra, ahol van hova szállniuk a combos basszusoknak. De legalább tudjuk, hogy a kitchen & more alcímből mi a more, és hogy lehetne kitchen & too much is.
Bőven jut idő ezen elmélkednünk, ekkorra harmincöt perccel vagyunk a rendelés után. A Flava világkonyhaként hirdeti magát – karakán dolog a klímaválság első felvonásának vége felé messziről jött alapanyagokkal kérkedni, de legalább komolyan gondolják. A bárány és a marha például ugyan magyar, ám a borlapon hat magyar tétel van a huszonnyolc külföldi mellett, abból kettő édes, egy pezsgő és kettő névtelen, a hatodik meg egy rozé (a szállodaközönség indokolhatja, gondolom – magyarázza a hóhér a furmintot, gondolhatják). Sörből kétfélét csapolnak, amiből az olasz valóban van, a magyar kifogyott.
Amellett, hogy intenzíven hirdeti magát a három hónapja megnyílt hely, azért is választjuk, mert a séfajánlat meg a sima étlap együtt kellően érdekesnek tűnnek a honlapon, így hát nem derít fel minket, amikor kiderül, hogy a séfajánlat itt egy ebéd- és délutáni menü, ami tehát este, amikor rendes ember a leginkább kíváncsi rá, mit ajánl a séf, nem érhető el. Maradnak az előételek, meg rámen és tacók, főételek frontján pedig grillezett, valóban globalista dolgok és hozzájuk köretek. (Utóbbiak olyan árazással, hogy még a vágtató infláció mellett sem tudom nem megjegyezni, hogy 3300 forint, az még mindig egy ebédmenü.)
Kérünk egy előételt, hogy legyen mit megosztani, amíg a grill elintézi a többit, de talányos módon csak a többivel egyszerre érkezik meg a már említett harmincöt perc után. Eddigre egyértelművé válik, hogy az étlapírókkal alapvetően mást gondolunk bizonyos szavak jelentéséről. Amíg várunk, utánunk jött vendégek is simán vacsorázni kezdenek, és egy ponton már nagyon kíváncsiak vagyunk rá, mit volt ekkora hiba rendelnünk, de a fiatal személyzet korát meghazudtolóan profi, legalábbis abban, hogy a szomszéd asztaloknál sürögve két arasszal nézzen el a fejünk felett.
Minthogy nevezett előétel (egy marhatatár) az egyetlen, ami nem tud kihűlni, végül, amikor bocsánatkérések mellett egyszerre megérkezik minden, ezt hagyjuk a végére. Jön egy csirkeköfte, azaz török szellemben fűszerezett, itt apróra vágott zöldségeket is tartalmazó, tésztabundát viselő fasírt – szaftos és ízes. Juhtúrós saksukát kértünk mellé, hogy megtudjuk, a brunchklasszikuson lehet-e még egy szintet dobni a juhtúróval, és az derül ki, hogy nem véletlen, hogy a világ a feta sajtnál húzza meg a vonalat, amit keletilecsó-feltétet keresve pikánsságban már nem lépünk át. A tőkehal tökéletes, pont megfelelő adag is, korrekt vajmártása szépen alápontoz, a rengeteg pirított kapri a tetején viszont túlontúl erőteljes. A polipcsáp alighanem megfőtt, mielőtt a grillre került – ez helyes, de nem sikerül elkapni azt a pillanatot, amikor már puha, és még van íze, egyik állítás sem állna meg egészében.
Minthogy nem ez a megfelelő magazin és év arra, hogy végig az árakon károgjak, mindenkit arra biztatok, döntse el maga, 7800 forint ellenértékét látja-e a polipos képen, amihez még hozzászámolhatja a köretet. Utóbbi esetünkben egy labneh, azaz sűrű joghurt, amit égetett padlizsánok és gránátalma dobnak fel, eredményesen.
A marhatatárból meg kvázi desszert lesz tehát, mondjuk, csörögefánk vagy túrógombóc helyett. Főételek után már osztozkodva is derék adagnak bizonyul, a húst késsel aprították, puha és krémes, indokolatlanul hosszú szálakban hagyott marinált hagyma és megint a fő alapanyagot elhalványítóan sós szardelladarabok vannak rajta. De ha a DJ-konyha párharcot végleg megnyeri a zenei osztály, ez akkor is maradhatna, jól mutatna egy bárpulton is.
Flava Kitchen & More Budapest V., Október 6. utca 26. A teszt időpontja: 2023. március 8. Ezt ettük: Marhatatár, pirított kovászos kenyér: 5300 Csirkés köfte: 4500 Saksuka: 3300 Grillezett polip, tapenád: 7800 Sült padlizsán, labneh, pekándió: 3600 Bőrös tőkehalfilé, sózott kapribogyó, vajmártás: 7800 Édesburgonya-hasáb, lime-héj: 2600 Zöldborsmártás: 750 Zöldfűszeres majonéz: 750 Két nagy mentes víz: 1300 Hat pohár sör: 5300 Szerviz: 5805 Összesen: 48 805 forint
Köszönöm, hogy most a szerző spórolt nekem egy csomó pénzt. Ide sem kell elmennem. Olyan jó lenne, ha a Forbes meglátogatna ezután egy éttermet, és megkérdezné, hogy mit csináltak ezzel a (nem túl kedves és fejlődésfókuszú) kritikával.
Adatvezérelt mezőgazdaság – amikor bő tíz éve a szegedi Gremon Systems üvegházi növényekről kezdett el adatokat gyűjteni, nem sokan értették, miről beszélnek, és mire jó ez az egész. Mára harmincnyolc országban, több mint kétszáz növényházban vannak ott a termékeik, például szenzoros növénymérlegeik, és azt is meg tudják állapítani, hogy a termelők mennyire használják ki az adott növényfajta genetikai potenciálját.
Világszerte több mint 205 millió hektáron termelnek no-till rendszerben, vagyis úgy, hogy teljesen elhagyták a talajművelést, és csak minimálisan, a vetéssel bolygatják a területeket. Magyarországon még csak néhány gazda indult el ezen az úton, bár a 2022-es extrém aszály miatt sokan ráébredtek, hogy valamin változtatniuk kell, ha egészséges talajt szeretnének.
Az Athletic Brewing alapítói, Bill Shufelt és John Walker olyan ízletes alkoholmentes sört főznek, hogy a legnagyobb sörsznobok is megnyalják a szájuk szélét. Nem csoda, hogy a félmilliárd dollárra értékelt startup befektetői megrészegültek. Az amerikai Forbes cikke.
Szedtük az árokparton a barkát. Pont, mint én és a szomszéd Pisti huszon-egynéhány évvel ezelőtt. Anyukám mögöttem lépkedett, a kislányom a meredek árokban elszánt tekintettel küzdött az elemekkel – száraz fűcsomók, benyúló fák, rókalyuk –, és azt mondta, ez jobb, mint egy kalandpark. Remélem, így március vége felé még nincsenek kullancsok, de otthon rögtön átöltözik, és átnézem a haját is […]
