Írta: Donáth Mirjam

„Mit kérdeznél a Tate Modern igazgatójától, ha megtehetnéd?” – kérdem Kucsora Mártát, az ötven év alatti kortárs magyar képzőművészek egyikét. Ők azok, akik egyszerre alkotnak és netwörkölnek, hogy megélhessék: őket is felfedezi a világ. Márta semmiképpen sem nevezhető meg nem értett művésznek, az elmúlt két évben önálló kiállítása volt mind a Műcsarnokban, mind a manhattani Post Masters Galleryben. Néhány éve a Magyar Nemzeti Bank szerezte meg húsz alkotását ötvennyolcmillió forintért, ma egy 2 × 2 méteres képének húszezer euró az ára.
„Van olyan fiatal magyar művész, akinek követi a munkásságát?” – tettem fel Márta kérdését, már a nőkre szabva a Tate Modernt vezető Frances Morrisnak, aki bevallottan elfogult az alkotó nők iránt. A válasza határozott igen. „De ennél többet nem mondhatok” – tette hozzá. A hatvannégy éves Morris több mint három évtizede dolgozik a Tate múzeumnak, és hét éve a Tate Modern feje. „Nem szabad nevekkel dobálóznom.”

Sem a nevekkel, sem a számokkal nem dobálóznak a kortárs művészet – az egyik legkevésbé transzparens piac – szereplői, de azt biztosan tudni lehet, hogy Frances Morris tagja annak a nagyjából száz emberre becsült körnek, amely meghatározza a világpiacot. A Temze-parti Tate Modern – az épület valaha erőmű volt – a Financial Times szavával élve „mindig az erődemonstrációról szólt”. Aki bekerül a Tate-be, az előtt minden kapu megnyílik, felkelti a nemzetközi sajtó figyelmét, és – ennek következtében – az alkotásai is radikálisan felértékelődnek.

Szembe mennek a kánonnal
Morrisnak jelentős a szerepe abban is, hogy ma a múzeum három önálló kiállítójából kettő kelet-közép-európai nő: a huszadik századi lengyel képzőművészet egyik legismertebb alakja, az óriási textilműveket szövő Magdalena Abakanowicz, illetve a szlovák Maria Bartuszová, aki ugyanebben az időszakban fehér gipszszobrokat formált. Egyikőjük sem élte meg alkotásaik kiállítását a Tate-ben. Hozzájuk kapcsolódik a nyolcvanhárom éves Ana Lupas, akinek monumentális művei a román vidék hétköznapjairól egy külön teremben állandóan láthatóak, valamint a három éve önállóan kiállító, ma nyolcvanöt éves magyar Maurer Dóra, a konceptuális geometria és színelmélet művésze.

Morrisnak fontos, hogy a program fele-fele arányban adjon teret férfiaknak és nőknek. Azonban azt vallja, hogy ezen az arányon belül azok a művészek érdeklik a Tate Modern-t igazán, akik szembe mennek a kánonnal. A nők alkotásai – azért is, mert a 20. század nagyrészében háttérbe voltak szorítva – bátrabban térnek el a szokásrendtől. „Talán a felfedezés frissessége teszi, de sokkal könnyebben találok nagyszerű alkotókat Kelet-, mint Nyugat-Európában” – mondja.

A fókuszba tehát a nők kerültek, és annak a tízéves munkának a gyümölcse is mostanra ért be, amit a Tate közép- és kelet-európai beszerzésekért felelős bizottsága ­– a Central and Eastern Europe Plus Acquisitions Committee (a nevükből törölték Oroszországot az Ukrajna elleni orosz invázió miatt) – folytat. „Valóban fokozódik az érdeklődés a régió iránt” – mondja Morris, megerősítve, hogy a bizottság gyűjtőkből és művészetpártolókból álló tagjai nagyon sokat segítenek abban, hogy a Tate megteremtse helyi kapcsolatait. „Oroszlánként küzdenek a közép- és kelet-európai művészet előtérbe helyezéséért – mondja –, és rendszeresen támogatják anyagilag is a régiót érintő beszerzési törekvéseinket, hogy a helyi alkotások bekerülhessenek a Tate gyűjteményébe.”

A közép- és kelet-európai beszerzésekért felelős bizottság – jelenleg három magyar tagja is van, az éves tagdíj 12 500 font – egyike a múzeum nemzetközi beszerzésekért felelős hét csoportjának. Ezek kicsiny, ám jelentős fogaskerekei a Tate gyűjteményéről döntő rendszerének. A tagok befolyását ugyanakkor korlátozza a minden vásárlás és adomány befogadását megelőző, professzionálisan beépített hármas kurátori szűrő.

„A mi szerepünk inkább abban van – mondja Küllői Péter, a fenti bizottság társelnöke –, hogy a kurátorok által javasolt alkotásokból – mert általában több műből lehet választani, mint ahányra a pénzből futja – mi választunk. Előfordul, hogy ha egy igazán fontos műtárgyra nem jut elég pénz, jelentkezik valaki – többen tettünk már így –, és ő lesz az adományozó.” Az adott műtárgy gyakran nem a támogatást adó tag hazájából származik. De kölcsönkenyér visszajár, a bizottsági tagok kifinomult geopolitikai szövetségesek is.

Számít a hálózat
Maurer Dóra kiváló példa Barabási Albert-László képletére a művészi sikerről, miszerint a siker legfontosabb eleme a művészt körülvevő hálózat. Maurer már azelőtt bekerült a kurátorok, galeristák, gyűjtők, művészettörténészek, művészetpártolók és kritikusok nemzetközi hálójába, mielőtt 2013-ban, a Tate közép- és kelet-európai beszerzési bizottságának budapesti látogatásán kezet fogott a nemzetközi gyűjtemény akkori főkurátorával, Frances Morrisszal. A Tate egyébként már 1985-ben vásárolt Maurer Dóra-műveket.

A sikerben a tehetségén túl szerepet játszott a művész emberbarát alkata, sőt házassága is – utóbbinak köszönhette, hogy a vasfüggöny idején is szabadon utazhatott Ausztriába. Valójában sokkal több embernek köszönheti a találkozást, mint a bizottság akkori magyar tagjainak (Küllői Péternek és Somlói Zsoltnak), akik Morrisék budapesti útját egyengették. Morris elsőként a művész személyét említi, amikor arról kérdezem, hogy mi fogta meg Maurer művészetében. „A találkozás maga. Ahogy dolgozik, ahogy az elméje működik (…), az elképesztően tág spektrumon mozgó médiumok összefüggése. Különösen foglalkoztat az a művészi út, amit egy alkotó az élete során bejár, és neki nem akármilyen út jutott. Ő szakadatlanul felfedez.” 

A 21. század második évtizedének végére tehát már nem az volt a kérdés, hogy Maurer Dóra életműve Tate-kompatibilis-e, sokkal inkább az, hogy mikor és hogyan lehet önálló kiállítása. Frances Morris határozottan állítja, hogy semmiféle szponzoráció nem játszik szerepet, amikor egy művész Tate-beli szerepléséről döntenek. Nem kell hozzá sem ismertség, sem állami támogatás, sem pozíció valamelyik gyűjteményben. „A műalkotások sokszínűségére és a művészek kiválasztására koncentrálunk, és ha az megvan, akkor találjuk ki, hogyan teremtsük elő a rávalót.”

A retrospektív Maurer-tárlat harmincöt alkotása a Tate Modern öt szobájában volt látható 2019 augusztusa és 2021 januárja között. Az igazgató nem árulja el, mennyibe került a kiállítás, hiszen az „teljesen bizalmas információ”, és publikussá válva viszályt szíthat a művészek között, látva, hogy egyikükre több pénzt költöttek, mint a másikra. „Dóra kiállítása közepes mértékű, szerény költségvetésű, és minden bizonnyal a fenntarthatósági határokon belüli volt – mondja Morris. – Nem kerültek bele sem hatalmas gránittömbök, sem bonyolult digitális hanginstallációk.”
A múzeum honlapján a kiállítás támogatójának a „Dóra Maurer Exhibition Supporters Circle” van feltüntetve (nagybetűvel), ezt a Magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium (kisbetűvel), valamint „további támogatók” követik. Az is biztosan tudható, hogy 2018-ban, közvetlenül a kiállítás előtt ismeretlenek öt Maurer Dóra-művet adományoztak a Tate gyűjteményének. Ezek együttes értéke akkor 505 ezer euró volt. 

Maurer Dórát a Tate-kiállítás óta már a világ tíz legbefolyásosabb galériájának egyike, a White Cube is képviseli, akárcsak Damien Hirstöt. Cikkezett róla a The Guardian, a The Wall Street Journal és a The Times. Azon az úton jár, ami újabb nemzetközi gyűjteményekhez és múzeumokba vezet. Pőcze Attila – Maurer magyar galériája, a Vintage tulajdonosa – elmondása szerint a Tate Modern-beli megjelenés két éve alatt alkotásainak ára megduplázódott. Nem csoda, hogy a fiatal művészek, ha tehetnék, milliókat fizetnének azért, hogy bekerülhessenek a múzeumba.

A régióban legtudatosabban Románia segíti a művészeit a nemzetközi színpadra. Amikor a bukaresti kortárs művészeti múzeum (MNAC) állami támogatásból pályázatot hirdet mai román művészeknek, hogy harmadik fél bevonása nélkül benevezhessék alkotásaikat – a döntnökök között a múzeum tudományos testületének tagjaként Morris is ott ül. Így ismerkedhetett meg az európai művészeti piac egyik legfontosabb aktora négyszáz kortárs román művész munkásságával. „Ez a kutatómunka nagyon hasznos” – mondja Morris, aki a portói (Serralves), a luxemburgi (Mudam) és a tokiói (Mori) múzeum testületében is tevékenykedik. Ki tudja, talán Budapesten is szívesen munkálkodna, ha felkérné valamelyik intézmény.

Küllői Péter szerint a legtöbb, amit egy mai magyar művész tehet, hogy megérti az általa csak „ökoszisztémának” hívott összefüggő kapcsolati hálót, és hogy annak a galériák a legfontosabb kiindulópontjai. „Nem a nagy múzeumok a felfedezők” – mondja. „A Tate azt tudja mondani, hogy Maurer Dóra 60-as, 70-es, 80-as évekbeli művészete izgalmas, és fontos szerepet játszik abban a művészeti narratívában, amiben hisznek. Ez egy mai művészről nehezen állapítható meg.” 

Új generáció
Ha sikerről és magyar fiatalokról beszélünk, tavaly óta megkerülhetetlenné vált a rajzfilmes karaktereket festő harmincéves Bozó Szabolcs. A Londonban élő pécsi születésű művészt az Instagramon fedezték fel. Ma már a szintén magyar származású svéd Carl Kostyál galériája képviseli. Kostyál is sokáig volt tagja a Tate közép- és kelet-európai beszerzési bizottságának. Maurer Dóra 2022-es aukciós eladásai 217 millió forintot generáltak, miközben Bozó túllépte a négyszázmillió forintot. Más kérdés, és ma még nem ítélhető meg, hogy Bozó művészete maradandó-e.

Miközben Morris arról a mélyreható kutatásról beszél, ami megelőzi a látogatásait, az is kiderül, milyen szerepet szán a fiatalabb generációnak. „Megkérdezzük a számunkra izgalmas fiatalokat, ki volt az a művész, aki a leginkább hatott rájuk. Gyakran így találunk rá azokra a kulcsszereplőkre – mint amilyen Maurer is –, akik talán már nincsenek is annyira az előtérben, mint amikor még megszállottan alkottak.” Ana Lupast is így fedezték fel Romániában, a nála huszonkét évvel fiatalabb Dan Perjovschi tanácsára. 

Felbecsülhetetlen értékű az a kiemelt figyelem, amit az elmúlt években a kelet-közép-európai régió élvez a Tate Modernben. „Olyan ez, mint egy stempli. Azt jelöli, hogy a kelet-közép-európai művészet ebben az időszakban világklasszis” – mondja Küllői Péter. Mindez sokat segíthet a régió szereplőinek, ha nem riadnak vissza attól, hogy belevessék magukat a kapcsolati háló kiépítésébe, és így bekerüljenek újabb gyűjteményekbe és múzeumokba. Küllői Péter szerint a Tate igen fontos állásfoglalást tett a közép-európai művészetről: „Ebből lehet táplálkozni, erre lehet építeni, segítségére van a fiatal művészeknek – és az önbecsülésünknek is.”