Egy gitározó srácot látok. Nem lehet több huszonöt évesnél. Haja kicsit csapzott, ruhája rendezett, vidáman pengeti a húrokat, előtte fehér papírpohár a Nyugati pályaudvar aluljárójának koszos, ragadós kövén. A vacsorára szánt kiflik az egyik kezemben, a másikban a telefonom, próbálom vele megvenni gyorsan a vonatjegyet, amikor megüti a fülemet egy mondat. „Látod, még mindig itt zenél a bácsi, pedig dolgozhatna is.” A mondat végén fura hangsúly. Hátrakapom a fejem. Egy nőt látok, óvodáskorú, tüllszoknyás kislány kezét fogja. Suhannak is tovább a délutáni forgatagban. Gondolkozom, mit tanulhat egy ötéves ebből a mondatból. Gondolkozom, hogy én mit mondanék (mondanék-e egyáltalán bármit) hasonló helyzetben a lányomnak.

Egy mosolygós szemű, szőke hajú nőt látok. Vibrálnak körülötte a színek, épp, ahogyan ő maga is. Egy másik képen esernyővel a kezében áll elgondolkozva. Imádja a májusi esőt. Ő Pistyur Veronika, a Bridge Budapest lelke. Egy évtizede dolgozik az üzleti kultúra fejlesztésén, azon, hogy menő legyen vállalkozni Magyarországon. Volt tévés, producer, majd megtanulta a nonprofit világot, és már befektető is, különleges radarral fedezi fel az ötletekben a sikerfaktort. „Mindig eléri, amit szeretne. Egészen egyszerűen megpengeti benned a jó húrokat” – mondja róla egy cégvezető.

Egy idős nőt látok. Mögötte a tükörben egy idős férfi. A nő nevet. Egy másik képen a virágai mellett áll. Nem gondolnám, hogy 97 éves. Ő Fahidi Éva, tizenkilenc évesen hurcolták az auschwitzi haláltáborba, szülei és húga is ott haltak meg. Éva túlélte, de csaknem hatvan évig magába zárta emlékeit. Kilencvenéves párjával, Bandikával él, és az őt ért szörnyűségek ellenére azt mondja, humor nélkül nincs élet.

Egy cégvezetőt látok, milliárdos árbevételű energetikai szoftvercégének logója előtt. Mosolyog, bal keze a tárgyalóasztalon pihen. Ő Füzi Ákos, bal kézfeje még nem mindig engedelmeskedik a finommozgásoknak. 2022 februárjában súlyos síbalesetet szenvedett, nem sokon múlt, hogy kerekesszékben töltse hátralévő életét. A kórházi ágyon volt olyan gondolata is, hogy jobb lenne meghalni. Most mégis itt van, a cége töretlenül sikeres. Erőt adott neki a hozzá közel állók – köztük a munkatársak – bizalma és szeretete.

A következő oldalakon ezen a három történeten keresztül nézhetünk kicsit jobban a mögé, ami az első benyomás, a képek mögött van.

Tomán Szabina, Gerendai Károly, Orbán Anita és más cégvezetők emellett arról mesélnek, kitől-miből tanulták a legtöbbet vezetésről, szervezetfejlesztésről. Utóbbinak jó eszköze a négynapos munkahét bevezetése is. Az itthoni első fecskékkel (szám szerint kettővel) és egy HR-szakértővel jártuk körbe, hogy mik a modell előnyei és – ha jól megnézzük – hátrányai amellett, hogy milyen jól hangzik az állandósított hosszú hétvége. Mire elkészült a cikk, az egyik cég be is jelentette, hogy június 1-jén véglegesítik központjukban ezt a munkarendet.

Ha túl sok éjszakát töltesz azzal, hogy megpróbálod az online világban bepótolni, amire a munka miatt nem jutott időd, a revenge bedtime procrastinationről szóló cikket neked találták ki. (A jelenség elég új, hivatalos magyar neve nincs, de az elalvás bosszúból történő halogatásaként fordítható.) Ha pedig inkább játszanál egyet, exkluzív társasjáték-ajánlónkból meríthetsz ihletet.

Legszívesebben megszólítottam volna a gitározó srácot. Lehet, hogy csak gyakorol. Lehet, hogy beteg. Attól, hogy nem látszik rajta… Lehet, hogy amúgy dolgozik, csak ma épp szabadságon van. Lehet, hogy brahiból van itt, mert elvesztett egy fogadást a haverokkal, akik öt perc múlva röhögve megjelennek, és mennek az Insta-posztok vagy a Tiktok-videók. Bármi lehet, persze az is, hogy lusta dolgozni, ezért inkább kijött ide. Nem mertem odamenni hozzá.