A tengerparti nyugágyból második otthonról vagy bérbeadásból is profitot hozó nyaralóról álmodozva elhomályosulnak a külföldi ingatlanvásárlás árnyoldalai. Végigvesszük egy bevallottan szkeptikus hozzáértő józan ellenérveit, és bemutatunk három megvalósult álmot Pugliából, a Cote d’Azurről és a Costa del Solról.
„Mint a Keletiben elmenni vécére, vagy lesz belőle baj, vagy nem.” Balla Ákosnak, a Balla Ingatlan alapító tulajdonosának markáns véleménye van a külföldi ingatlanbefektetési álmokról, szerinte tízből kilencen hajlamosak lebecsülni a kockázatokat, és túlbecsülni a hasznot.
„Huszonöt éve vagyok a piacon, olvasom az elemzéseket, ismerem az adatokat, minden információ birtokában vagyok, beszélem a nyelvet és van helyismeretem, de így se tudom megmondani, hogy a budapesti árak merre mennek, mennyi lesz például az értéknövekedés egy-két év múlva, vagy hogyan alakulnak a bérleti díjak. Az utóbbi években is annyi minden történt, covid, háború, energiaválság, kamatszintek növekedése, ami felülírta a várakozásokat csak a saját piacunkon. Hogy látnám át egy másik ország lakáspiaci trendjeit, ahol csak arról van tapasztalatom, hogy szép a part és jó a pizza?” – magyarázza Ákos, és még csak a makrotrendeknél tart, nem is a praktikus nehézségeknél.
Pedig népszerű gondolat, és egyre nagyobb iparág is: itthon és több országban – főleg a Földközi-tenger partján, de egy ideje a Közel-Keleten és más egzotikusabb piacokon is – több szolgáltató rárepült a külföldön ingatlanra vágyakozó magyarokra. Nem feltétlenül befektetők ők a klasszikus értelemben, és ez a jobbik eset, mert legalább nem mindenki kerget hiú ábrándokat. Aki azért vásárol, mert idősebb korára szeretne egy jó klímájú második otthont, vagy olyan a munkája, hogy megteheti, hogy az év több hónapjában máshol él, esetleg B tervet keres, mert kezd elege lenni az országból, az nem tisztán befektetési döntést hoz, hanem életmódot, élettervet változtat. Ha okosan, tudatosan teszi – ahogy a három általunk megismert vásárló tette a délolasz, a délfrancia és a spanyol tengerpartok mentén –, elégedett is lehet a döntésével. (Tapasztalataik a következő oldalon.)
Van két varázsszó, amivel a semmi közepén a luxus luxusába jutsz, ahol aztán nincs más dolgod, mint hagynod, hogy elvarázsoljon a minden. Pár nap a Seychelle-szigeteki lapos Plattén, ahol a recepciós elejtette a füzetét, a diónyi rákok eliszkoltak előlünk, és időnként több száz teknős bukkan fel a tojásaival.
Horkantok egyet a homokos parton, kinyitom a szemem, egy hal ugrik a vízben. Elmosolyodok. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a világ egyik tökéletes strandján strandoltunk, pedig a kertünk végétől volt öt perc sétára. Nem értünk rá. Valamikor az óriásteknősöket is meg kellett nézni, az ösvényeken futó rákokra is rá kellett csodálkozni, kókuszvizet kellett inni éppen felnyitott kókuszból, és friss kókuszt kellett enni. A napnyugtát is csak megnézzük az óceán közepéről, kettesben, kézen fogva, anélkül, hogy ember lenne a láthatáron. A szigetkörsétákat is nehéz volt abbahagyni, mert vagy ráják, vagy növekedésben lévő kicsi cápák úszkáltak az átlátszó vízben, de közben a horizontot is kémleltük, hátha látunk újra egy hatalmas teknősfejet. A házunkban is jó volt időt tölteni. Medence, baldachinos ágy, három zuhany: egy kint, egy bent, egy a szobányi fürdőszoba közepén, a kádban.
A Waldorf Astoria Platte magánszigetén jártunk, a Seychelle-szigeteken. A Hilton márkája a városi luxusszállodák után felső kategóriás luxusreszortok építésébe is belevágott. A döntés, hogy lesz ilyen, már tíz éve megszületett, az építkezést négy éve kezdték el, a nyitás 2024 elején volt. Most bevezetik a luxusra nyitott, illetve megfizetni képes közönségnek. Ez volt az én szerencsém is, illetve a miénk.
A sziget körül egy hatalmas zátony van, ez a repülőről jól látszik.
A sziget körül egy hatalmas zátony van, ez a repülőről jól látszik.
Idén tizenegy éve vagyok a magyar Forbes főszerkesztője, ez az első utazási meghívás, ahová elmegyek. A gyerekek kicsik voltak, a szabad idő kevés, és engem sem húzott annyira a vágy, hogy egyedül utazzak. Mindig volt kinek jó érzéssel átadni a meghívásokat a szerkesztőségben. 2024-re fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer már én is elmennék egy ilyen útra. Arra nem számítottam, hogy a világ egyik első számú luxusmárkája hív meg hat napra a trópusokra, ráadásul az e-mail szokatlan módon úgy fogalmazott, „partnerével együtt”. Hűha – küldtem tovább a feleségemnek, Zsuzsinak öt perccel később.*
Mondjuk, az igaz, hogy messze van, ki akarna egyedül menni, gondolhatták a Waldorf Astoriánál is. Dubaj legalább öt óra, onnan a Seychelle-szigetek központi szigete, Mahé további négy. Az apró Platte sziget (egy óra körbesétálni) már csak újabb húsz perc, de nekünk öt órát kellett várni a szintén apró, tizenhat személyes gépre. Egy négyfős családot (az apán Polo Ralph Lauren, felhajtott gallérral) és egy filmes csapatot is be kellett várnia. Szombaton egykor indultunk otthonról, vasárnap (budapesti idő szerint) 9.20-kor értünk a szigetre.
Végtelen óceánpart A reptér Mahén egy reptérhez képest kicsi épület. Naponta egyszer leszáll az Emirates és a Qatar 777-es Boeingje, a nap többi részében leginkább pici légcsavaros gépek jönnek-mennek Mahé és Praslin, a második legnagyobb sziget között.
„Van egy foglalásunk, a Waldorf Astoriába jöttünk” – mondom az érkezési oldalon lévő lounge bejáratánál. A recepciós fiú elejti füzetét, és talán még egy halkabb „ááá” is elhagyja a száját. Az első meghajlást és a hozzá tartozó irányt mutató kézmozdulatot itt éljük át, látom, hogy két varázsszót mondtam ki: Waldorf Astoria.
Ahogy leszállunk, személyes kapcsolattartóink (personal concierge) várnak minket, és integetnek – ez elsőre erőltetettnek tűnik, majd másodszorra is, amikor távozunk. Dania tunéziai, hajlongva beszél, és úgy tűnik, majdnem annyira izgul az érkezésünktől, mint mi magunk. Az itt töltött napok alatt minden kisebb-nagyobb kérésünket neki küldhetjük Whatsappon, ő teljesíti, és megköszöni, hogy volt kívánságunk.
Az érkezés napján elindulunk a golfautóval, hogy elvesszünk a szigeten, és Dania megmutasson mindent: három étterem, egy bár, fitneszterem, padel- és teniszpálya, spa és a Seychelle-szigeteken őshonos óriásteknősök méretes lakhelye. A megérkezési bemutató fő üzenetét a harmadik mondat után leveszem, de az egész úton hallgatjuk: nagyon vigyáznak a természetre, ahol lehet, megőrzik az eredeti viszonyokat.
Mivel a szigetet kettészeli egy lebetonozott leszállópálya, és éppen kiszálltunk egy repülőből, plusz az egész terület parkosítva van, ezt magamban így fogalmazom át: ha már ideépítettünk egy ötvenvillás luxus-nyaralószigetet, amit 170 ember szolgál ki, ezentúl mindent megteszünk a természet további védelme érdekében. És így mondva, azt hiszem, igaz is. A szigeten dolgozik egy tengerbiológus, és a Seychelle-szigetek nonprofit környezetvédelmi csapata (Island Conservation Society) is jelen van két fővel, kutatnak, fenntartanak. A villák pedig – és ez elég nagy áldozat egy sok százmillió dolláros turisztikai befektetésnél – nem az óceán partján vannak, hanem harminc–ötven méterrel beljebb, hogy az élővilágot, különösen a teknősöket kevésbé zavarják. Az áramellátást is 95 százalékban napenergia fedezi.
Az északnyugati áramlat idején (évszakok nincsenek, csak két periódusa az évnek: északnyugati és délkeleti szél) több száz teknős jön a szigetre lerakni a tojásait, amit kellő távolságból az éppen akkori szigetlakók is megfigyelhetnek. Mi ehelyett csak a háborítatlan homokos tengerpartot élvezzük, a nagy sétákat. Hogy ezt mennyire nem lehet megunni, jól mutatja, hogy a sziget svéd igazgatója, Elias Pertoft minden napját így kezdi. Egy óra séta a semmi közepén. „Mert itt tényleg a semmi közepén vagyunk” – mondja, amikor háromnegyed órára leülünk a bárban beszélgetni. Hirtelen megértem, hogy mit jelent a 120 kilométeres tengeri távolság az amúgy is a semmi közepén lévő fő szigettől (erős hajóval is 3,5 óra), ahol világszínvonalon kell kiszolgálni közel-keleti, indiai és európai luxushoz szokott vendégeket, illetve napi szinten ellátni az itt dolgozókat.
Elias másnap valóban szembejön reggel hét körül, amikor mi is a sziget körül sétálunk, ezúttal szervezetten, a tengerészbiológus kíséretében. A hajnali túrára két másik pár is kíváncsi, hatan isszuk a szavait, ahogy a teknősök életéről, a bébicápákról (a szigeten csak így hívják: baby sharks), a felettünk köröző tengeri madarakról és a parton futkosó rákokról beszél. Hogy azok mennyire cukik! Három–öt méterről észlelnek, majd hat pici lábukkal szélsebesen eltipegnek a lyukukig, bebújnak, és onnan kémlelnek kifelé. Az itt töltött napok alatt százszor is láttuk, de mindig bámulni kellett, kísérletezve, hogyan lehet közelebb jutni, jobban megfigyelni az apró lábakat és a diónyi testből kiálló kémlelő szemeket. Észlelés, lefagyás, majd iszkolás be a lyukba. Nem lehet megunni.
Két meglepő tény a múltból
1. A Seychelleszigeteknek nincsenek őslakói. Minden azzal kezdődött, hogy európai kereskedők és felfedezők elérték a szigetet a 16. században. Francia és brit gyarmat volt, 1976-ban lett független. Az iskolában ma is angolul tanulnak, és mindenkit megtanítanak franciául is, otthon viszont a franciaalapú helyi kreolt beszélik. A szigetek nevét XV. Lajos király pénzügyminiszteréről, Jean Moreau de Séchelles-ről kapta.
2. A Platte sziget, ahol a Waldorf Astoria reszortja van, korábban egyszerű kókuszültetvény volt, illetve arra használták, hogy madárürüléket gyűjtsenek róla: a tengeri madarak magas foszfor- és nitrogéntartalmú ürüléke, a guanó kiváló szervestrágya- (és puskapor-) alapanyag, bányászata a 19. században komoly iparág volt. A madarak maradtak, és munkát adnak a takarítócsapatoknak, és állandó díszítést a házunk előtti lépcsőnek. Sőt az is többször előfordult, hogy a medencében csobbant egy-egy fehér csomag az égből.
Varázsol a sziget A legnagyobb élmény mégis talán az volt, amikor a sziget csúcsán töltöttünk el pár órát (jól leégtem, az első nap volt), és egyszer csak megjelent egy teknős feje. Kidugta, és már bent is volt újra a vízben. Szerencsénk volt (ilyenkor úgy éreztem, varázsol a sziget), még egyszer kidugta a fejét, így Zsuzsinak is meg tudtam mutatni, aztán azt is láttuk, ahogy a víz alatt mozog.
Teknős csak egyszer, de varázslat volt még máshol is. Úgy bemenni a reggeli óceánba, hogy a szivárvány lövell ki belőle a horizonton, nevetős élmény volt (tényleg hangosan nevettem többször is, a szépség és különlegesség érzése így tört ki belőlem). Még akkor is, ha ez a trópusokon nem olyan különleges, hiszen az időjárás abból áll, hogy 25–27 fok van, és süt a nap, vagy esik az eső. Az eső dolgával a Platte sziget szerencsés helyzetben van. Mivel teljesen lapos (innen a neve), az örökké fújó szél hamar el is viszi az esőt, legtöbbször teret engedve a tökéletes strandidőnek.
De varázslás volt az is, amikor egészen a part mellett, három méterre tőlünk, a boka felettig érő vízben lassan úszkált pár bébicápa. A víz átlátszó, meg tudtam figyelni a fejét, uszonyát, mozgását – tényleg cápa, pont, mint a természetfilmekben. Még csak apró halakat eszik, ezt bírja el az állkapcsa, a ráják mellett is békésen úszott tovább.
Zselésen ruganyos kókusz Miután kiszívott minket a nap, és elfáradtunk a tengeri állatok megfigyelésében, megpihentünk a partmenti villában. Ide is meg kellett érkezni. Hozzá kellett szoknom, hogy egy minden részletében különleges anyagokból kialakított luxuslakosztályban vagyok, sok igényes fa- és kőburkolattal, visszafogott, nyugodt színekkel. Az óceánra néző szobák faltól falig nyitható teraszajtaját érdemes volt kinyitni, így a terasz és a vele egybeépített, csobbanásra bőven alkalmas medence egységet alkotott a három tágas szobával (nappali, háló, fürdő).
Érdekes, hogy két hétköznapi márka a luxus tetejére is feljut: a szoba sarkában Nespresso, a gyönyörű minibárszekrényben Coca-Cola is pihent. Kipróbáltam a mangóitalt, és szerettem, de volt, hogy 160 helyi rúpiáért, azaz négyezer forintért kóláztam. Az árakkal mondjuk a luxus luxusában nem érdemes foglalkozni, csak szórakoztatott, ahogy átszámoltam. Amúgy meg, ha elképzelem, hogy ezt a doboz kólát be kellett hajózni vagy el kellett repíteni Mahé szigetére, onnan megint hajóval elhozni Plattéra, amit előtte meg kellett építeni, most meg fenn kell tartani, már nem is olyan durva az ár.
A legalább ötcsillagos szállodai éttermi színvonal töretlen és hibátlan fenntartása önmagában teljesítmény a semmi közepén. Ráadásul az élményt mindig emeli a helyszín, az óceánra néző étterem vagy éppen csak a trópus illata és a szobához hasonlóan gyönyörűen kialakított terek látványa. Máskor a népes gasztrocsapat ezt is megfejelte, és olyan koktélt kaptam, amin érezhető volt a kifinomultság, a tapasztalat és a minőségi alapanyag. Ahogy volt az én laikus ízlelőbimbóimnak is fine dining élményt adó vacsoránk, sokszor megjelenítve a szigeten bőségesen termő kókuszt. Ittam kókuszon átengedett cold brew kávét, ettem hideg kókuszsalátát apró steakcsíkokkal, enyhén csípős kókuszos szósszal, és kaptam reggelire friss kókuszt – nem kemény volt, hanem zselésen ruganyos.
Welcome to the paradise – mondta a hotel munkatársa a hosszú repülőút után, még az apró reptéren, Mahé szigetén. Üres fordulatnak tűnt. Pár nap Plattén valóban paradicsomi volt, minden értelemben. Egy reszortban nyaralni azt is jelenti, hogy egy zárt, jellegéből fakadóan mesterséges világban töltjük napjainkat, távol a helyi kultúrától és emberektől – mint a paradicsomban. Ha mindezt a Waldorf Astoria építette egy pici szigeten, az paradicsomi ellátást és körülményeket is jelent. Aki most megy, amikor a sziget még bevezetés alatt van, lehet, hogy olyan szerencsés, mint mi voltunk: az óceán partján mindig teljesen egyedül, felettünk pálmafák, előttünk a végtelen kék víz, mellettünk a tipegő rákok. Bennünk a nevetés, és időnként kibuggyan.
Most bevezető áron
Szeptemberre három éjszakát reggelivel 1,8 millió forintért lehet két főre foglalni egy medencés villában a Waldorf Astoria Seychelles Platte Islanden, míg all inclusive szolgáltatással ez 3,3 millió forint. Ez bevezető árnak tűnik, mert a Four Seasons Resort Seychelles (Mahé szigetén, tehát nem egy különálló magánszigeten) ugyanígy három éjszakára reggelivel már 2,5 millió forint két főre.
Majoros Zita először grafikai ötleteit szerette volna termékekre applikálni, lényegében ebből született meg a Printa ruhamárka tizenöt éve. Már akkor is fontos volt a hulladékmentesség és a fenntarthatóság, amikor az még nem volt divatos törekvés. Ma a Netflixen is felbukkan Printa cucc, méghozzá Benedict Cumberbatch viseli.
Szétrobbant fej, lebénult nyelv, zsibbadt agy – a hongkongi étteremben minden a csiliről szól, és ez jó. Miután túl van az első sokkon a vendégek szervezete.
Írta: Nagy Szabolcs Szerintünk menned kéne. Ezt nem tudod megugrani.” Ezekkel a szavakkal végződött az első startuprodeóm. A Tresorit alapítói, vezetői ültek velem egy kis tárgyalóban az első rendes irodánkban. Pár évvel a később sikeresen exitáló kiberbiztonsági startup indulása után voltunk, épp erősen küzdöttünk azért, hogy minél több üzleti ügyfélnek értékesítsünk. Ez történetesen nekem mint marketingvezetőnek lett volna […]
