Az Anyapara oldaladon azt írod: „hiszem, hogy kamasszal élni öröm”. Azért jellemzően nem ezt a mondatot hallod, gondolom, a kamaszmediációra jelentkező szülőktől.
Akivel én találkozom, az nyilván valamiféle probléma miatt jön, úgyhogy itt erős a kontraszelekció. Másrészt viszont az Anyapara olvasóitól rengeteg pozitív komment érkezik, hogy náluk jól zajlik a kommunikáció szülő és kamasz közt.

Amikor valaki azzal keres meg, hogy mennyire nehéz lett a kapcsolata a gyermekével, akkor azt látom a legnagyobb problémának, hogy emiatt elkezdi hibáztatni magát. Fontos, hogy legyen önreflexiója, de mindig elmondom, hogy ne azon gondolkodjon, mit rontott el.
Ehelyett próbálja meg ugyanazt a történetet a gyereke szemszögéből elképzelni. Tanulható és fontos, hogy ő mégiscsak tudjon felnőtt létére mentalizálni, látni a kamaszt valamennyire belülről, magát pedig kívülről. Semmiképp se érezze azt, hogy bárki is őt hibáztatja, miközben mindent megtett azért, hogy ne úgy kommunikáljon, mint annak idején az ő szülei.

Az segít, ha megnyugtatod, hogy nem ő a hibás?
Igen, alapvetően már ez is segít. Szoktam házi feladatot adni: érdemes a konfliktusos helyzeteket alaposan megfigyelniük, hogy a szülők rájöjjenek, bizonyos események milyen automatikus negatív gondolatokat hoznak ki belőlük, mikor és mitől jön az idegesség, a szívdobogás, és ilyenkor hogyan viselkednek.
Éppen ez a kognitív viselkedésterápia lényege, hogy ez a gondolat-érzés-viselkedés hármas hogyan megy körbe. Tipikus példa, amikor valaki annyira nem bízik a gyerekében, hogy ha a kamasz nem veszi fel a telefont, pánikba esve hívogatja, amíg el nem éri. Automatikusam azt gondolja, biztos valami katasztrófa történt a gyerekkel.

Azért nehéz elképzelni, hogy ilyenkor azzal jön vissza a szülő: átgondoltam, másképp csinálom – és kész, minden rendben lett.
Nyilván nem ilyen gyors a megoldás, néhány alkalom mindenképpen kell, hogy a mediáció segítsen. De már az is valami, ha a szülő hajlandó picit magáról gondolkodni, megfigyelni magát. Önmagában már az jó eredményt szokott hozni, hogy addig sem a kamasz gyerekére fókuszál, és az önismerete is fejlődik. Sokféle szülő van, akad olyan is, aki egy idő után asszertívan tudja előadni a kamasznak a meglátásait. Szóval volt már arra is példa, hogy ettől az önmegfigyeléstől elkezdte a kamasz szemszögéből elképzelni a történetet, és azt valamelyest át is értékelte.
Klasszikus közös ráismerés, amikor a szülő itt, a beszélgetésen elmeséli, mennyire zavarja, hogy a gyereke gyakran felcsattan otthon, majd elmond egy történetet, amiben ő is gyakorlatilag ugyanazt teszi. A másik véglet, és az sem visz előre, ha a szülő tojáshéjon lépked, csak nehogy összevesszenek.

Mennyire magyarázhatók a generációs különbségekkel a kamaszok és szüleik közti viták?
Szerintem alig. Kicsit haragszom is azért, hogy annyira divatos lett az ellentéteket a generációs eltérésekkel indokolni. Nem találok olyan kutatást, ami azt bizonyítja, hogy a generációk közötti különbség nagyobb, mint a generációkon belüli. Túl sok kérdésre mondjuk, hogy ezt te nem értheted, mert öreg vagy hozzá. Ebben némi bújtatott age-izmus is van, ami nem oké. Fájó, hogy ezekkel a bezzeg az én időmben más volt magyarázatokkal túlságosan a másképp gondolkodást emeljük ki. Hát persze, Szókratész idején is már a rossz modorról, a tekintély megvetéséről beszéltek!

Nekem inkább az az érdekes – és használható –, ha végigvesszük, hogy az életünkben milyen hatások érhetnek minket. Vannak minden korosztályt érintő időszaki hatások (ilyen volt a covid), mindig változó életciklushatások (az otthon elhagyása, a házasság, a gyerekszületés stb.), és kohorszhatások, amikkel egyébként a generációs tanácsadók is foglalkoznak. És akkor nem beszéltünk a személyes szintről, ahol még összetettebb a helyzet.

Hogyan indul egy szülő és kamasz közti mediáció?
Mindig úgy kell közvetíteni, hogy a gyerek egy percig se gondolja, én a szülőkkel vagyok. Véletlenül se legyenek olyan gondolataim, amikből arra következtet, hogy azt képviselem, amit a szülei. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy a kábítószer témánál nagyon határozottan nemet mondtam a megengedésre, és a kamasz azonnal befeszült. Ez nálam megnyomott egy gombot, és utána már hiába próbáltam tudományos magyarázatokkal alátámasztani az álláspontomat, azonnal azt érezte, hogy a szüleivel vagyok.

Először mindig elbeszélgetünk a szülőkkel arról, hogy a gyereknek milyen alapvető szükségletei vannak. Nagyon jól definiálható az öt alapszükséglet, azok közül kamaszkorban az autonómia, az önállóságra való igény, a kompetencia sérül leggyakrabban. Mert a szülő mindent megcsinál a gyerek helyett, túlfélti. Ilyen még a társas szükségletek, azon belül a szerethetőség, a bizalom, a kötődés, a biztonság, aztán a mások jogaihoz való alkalmazkodás, a határok, a reális keretek, az érzelmek kifejezése, valamint a játékhoz, a spontaneitáshoz kapcsolódó szükséglet. Amikor ezeket végignézzük, sok aha-élmény van.

Például?
A hazugság például nagyon jó használható reflex. De egy tizenéves nem feltétlenül azért hazudik, mert úgy gondolja, hogy gonosz mostoha az anyukája, hanem mert attól fél, hogy ha igazat mond, leszidják. Jobbnak látja nem bevallani, ha netán hibázott, így legalább megússza a büntetést, ami szégyent hozna neki.

Leggyakrabban hol nem érti egymást szülő és kamasz?
A képernyőhasználat terén. Ebben azt szoktam első lépésben sikernek gondolni, ha a szülő megérti, hogy nem csak az a probléma, hány órát használja a gyerek a telefonját. Jóval komplexebb. Érdemes végigbeszélni, miért szeret a neten lógni, milyen élmény neki ott kommunikálni, mit ad neki a képernyő. A fontos vagyok élményét? Vagy azt a sikerélményt, amit az offline világban nem kap meg? Vagy megnyugtatja, hogy itt mindenki békén hagyja? Sok kamasznak az egyetlen biztos pont az életében a mobilja.

Azontúl, hogy szabályozni próbálják a képernyőidőt, célszerű lenne azt is megfontolni, hogyan lehet offline tevékenységekkel kitölteni azt az időt, amit a kamasz a képernyő előtt tölt. Ez bizony nem könnyű, hiszen az ilyen korúaknak már nincs tömegsport, és egy tizenhat évesnek nem mondhatod, hogy fontos a szabadban lenni! Mindenesetre komplexebb szülői feladat az időkorlátozás helyett azon gondolkodni, miért játszik a kamasz mindig idegenekkel, ráadásul olyan játékot, ahol mindenkit meg kell ölni.

Ez nyilván ijesztő egy szülőnek, és eszköznek legfeljebb applikációkat tud használni, amikkel korlátozhatja, milyen oldalakon, mikor, mennyi időt tölthet a gyerek. Ez mennyire jó megoldás?
Semmit sem ér. Talán egy ideig működhet, de olyat még nem hallottam, hogy a szülő okosabb lenne ebben a témában. A kamasz kikódolja az ilyen appot, vagy más trükköt használ. És amúgy is, egy csomó olyan helyzet van, amiben akkor sem tudnánk kontrollálni, hogy mit csinál a gyerek, ha egész nap egyméteres távolságon belül lennénk vele.

El kell fogadni, hogy kamaszkorban mindenki az identitását keresi, szeretné megtudni, hogy ki ő, miben jó, miben nem. Ezen agyal, és közben rendszerint áthágja a szabályokat, feszegeti a határokat. Az a kérdés, hogy a közvetlen környezetének mi erre a válasza. Ha nincs megnyugtató válasz – ami nem kell, hogy mindent elfogadó legyen –, olyan, amiben biztonságban érzi magát, akkor elindul a nagyvilág felé. Mindig ez volt, csak régebben a kortárs csoportokban találta meg magát, most meg az online világban. Ha a család megtartó, attól a kamasz még ugyanúgy fog mobilozni, de nagyobb az esély, hogy nem gyilkos játékokra használja az online jelenlétet, hanem arra, hogy unalmas óráiban lefoglalja magát.

Mi a jó válasz arra, ha átlépi a rögzített határokat? És egyáltalán, honnan tudja egy szülő, hogy mi a méltányolható határ egy kamasznak, aki azt állandóan feszegeti?
Ha nincs határ, az legalább olyan rossz, mint ha nagyon szigorú lenne. Ha átlépi, beszélni kell vele arról, hogy a szabályok nagy részét közösen hoztuk, éppen az ő épsége érdekében. Például ha megállapodtunk, hogy mikor kell este hazajönnie, de késik, akkor beszéljük meg vele, és ha az derül ki, hogy irreálisak az elvárások, még mindig lehet módosítani. Egy pici engedés a szabályokon a kamasznak óriási pozitívumként hat.

A mediációnak mindig írásos szerződés a vége szülő és gyerek között, vagy elég, ha szóban megbeszélik, kinek mit lehet, hol vannak a határok?
Van, hogy érdemes kitenni a szabályokat a konyhafalra, mondjuk, hogy ki milyen felelősséget tud vállalni a házimunkában. Ez általában egy darabig működik, aztán nem. Úgy szoktam áthidalni, hogy tesztidőszakot beszélünk meg. A tesztidőszak azért jó, mert olyan, mint amikor vesz az ember egy ötalkalmas fitneszbérletet: ha nem jön be, dönthet úgy, hogy soha többet nem megy oda.

Például, hogy egy kilencedikes gyerekkel megállapodtunk: a szülő egy hónapig nem kérdezi meg mindennap háromszor, mi a lecke, kész van-e már vele. Egy hónap alatt nem történhet tragédia, ha nem ír leckét. És láss csodát, a kamasz a szülő legnagyobb megdöbbenésére megírta a leckét.
Ezek a periódusok arra jók, hogy a gyerek is picit kimozogja magát. Egyébként pedig előbb-utóbb ő is érzékeli, hogy nem oké, ha sosincs meg a lecke. Ilyen a reggeli felkeltegetés is: a szülő nem bírja ki, hogy ne keltse fel, mert akkor be fognak neki írni. Pedig olyat még nem láttam, hogy valaki hetekig beírást kapott. Csak hát az ember rossz szülőnek érzi magát, ha nem szól.
A szülők sokszor nem elég bátrak. Félnek, hogy elszalad a ló. Pedig egy tizenhat-tizenhét éves már viszonylag jól meg tudja tervezni, mennyi tanulásra van szüksége, és hogy mennyivel előbb kell elkezdenie, ha mondjuk dolgozatra vagy vizsgára készül.

Egy ismerős mesélte, hogy a gyereke, aki sosem volt nagy tanulós, kitalálta, hogy az érettségire szépen fel fog készülni történelemből. Rendbe tette az íróasztalát, előpakolta a szükséges könyveket, és elkezdett tanulni. Egyszer csak benyitott az anyuka azzal, hogy „tanulsz?”. Mintha elvágták volna, abbahagyta. Azt érezte, hogy megint kontrollálják, az anyja fölöslegesen beleszól, ahelyett, hogy ő úgy csinálhatná, ahogyan szeretné.

Persze nehéz megállni. Egy csomó dolgot azért kontrollál a szülő, mert megszokta. Csak közben a gyerek tizenhat éves lett. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nézzük meg, mik az igazán fontos dolgok, mikbe érdemes beleszólni. Például azt gyorsan el lehet hagyni, hogy a kamasz szobájába bemenjünk elpakolni, sőt ne is szóljunk a rendetlenségért.

Mennyire szélsőséges viselkedés fér bele a kamaszkori identitáskeresésbe?
Ha valaki hosszú ideig destruktív, vagy szélsőségesen viselkedik a szüleivel, amögött biztosan komolyabb ok van. Ilyenkor érdemes megkérdezni, hogyan éli a mindennapjait, hogyan érzi magát az iskolában, mit gondol a szüleiről. Ebből a beszélgetésből könnyen kiderülhet, miért hiszi például, hogy az anyja csak rosszat akar neki. Talán úgy érzi, hogy a nagyobb testvérének mindent megengedtek, vagyis szerinte őt kevésbé szeretik.
Olyan is előfordul, hogy valaki a kamaszkorában jön rá hirtelen: általánosban évekig bullyingolták. Csak most esik le neki, miután olvasott a jelenségről, és úgy érzi, a szülei nem álltak mellette eléggé akkoriban. Ilyen tisztázó beszélgetések után, ha nem is az történik, hogy kimennek innen, és minden rendben megy tovább, de talán jobban megérti a szülő is, miért van elküldve mindig a fenébe.

Egyre több tanulmányban lehet azt olvasni, hogy a 15–21 éves korosztály kilátástalannak látja a jövőt, szorong, egzisztenciális félelmei vannak. Ez hol jön elő a szülő-gyerek kapcsolatban?
A mi korosztályunk még abban él, hogy voltak ikonikus egyetemek, és ha az embert oda felvették, minden rendben volt, jó közösségbe került. Pedig egyáltalán nem tudtuk jobban, hogy mit akarunk, csak idealisztikusan tekintünk vissza, ami tulajdonképpen megmosolyogtató.
Ha a nagy kilátástalanságban például azt mondja az érettségiző kamasz, hogy egy évig inkább nem akar egyetemre járni, a szülő gyakran úgy érzi, a gyereke cserbenhagyta, esetleg ostorozza magát, hogy ha ő szigorúbb lett volna, nem itt tartanának. Ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy az ő gyerekkorában mit jelentett a szigor, és amikor elmond egy kemény sztorit, hogy vele milyenek voltak a szülei, rádöbben, hogy az egyáltalán nem volt jobb. Nem láttam még negatív hatását egy egyetem előtt kihagyott évnek. Általában elkezdenek közben lelkesen tanulni valamit. Kényszerből továbbtanulni nagyon nem jó, elvesztegetett idő, és nem is olcsó.

Azt mondtad az elején, fontos, hogy a szülő ne ostorozza magát, hogy valamit – vagy mindent – rosszul csinál. Mégis, eddig szinte csak arról beszéltünk, hogy a szülő mit tud javítani. És a kamasz?
Amikor én mint vadidegen itt vagyok velük a mediáción, hirtelen meglátja a szüleit, és rádöbben, hogy esetleg valami az édesanyjának vagy az édesapjának is fontos lehet. Hogy ők is emberek, nekik is vannak problémáik. Sokszor kiderül, hogy a kamasz és a szülő mást ért ugyanazon a dolgon. Például a gyerek rádöbben: nem is azt várják tőle, hogy mindennap öt órát tanuljon. Ha az a vita tárgya, hogy a szülő szerint jobb lenne hosszabban mindig egy kicsit tanulni, nem csak a vizsga előtti utolsó napon, akkor esetleg születhet egy deal, hogy ha nem is végig, de mondjuk az utolsó előttin már előveszi a könyvet, mert belátja, hogy tényleg nem működik a teljes halogatás. Előfordul, hogy a kamasz is végiggondolja, min tud változtatni.
Én azt látom, hogy mindenki a legjobbat akarja a gyerekének, de mégis muszáj a szülőnek egy picit jobban rákapcsolódnia a kamasz hullámaira. Egy autoriter szülővel a kamasz mindig csak védekező állásponton lesz, de onnantól, hogy azt érzi, meghallgatják, meg fog próbálni ő is jobban figyelni. A legtöbben tizennyolc-tizenkilenc éves korukra lenyugszanak, és sokszor utólag nem is értik, hogyan élhették olyan szélsőséges hangulatokban a mindennapjaikat.

Anyapara

Szücs Szilvi eredetileg szociológia és média szakon végzett, majd sokáig mint piackutató dolgozott. Tíz éve indította el az Anyapara oldalt, amit azóta is a hobbijának nevez, bár ma már százezres tömegeket érnek el két pszichológus kollégájával írt posztjaik. 2019 óta vállal kamasz-szülő mediációt, miután a műfaj bevallása szerint már régóta kerülgette az Anyapara oldalon föltett kérdések miatt. 2019-ben végzett mint mediátor, 2023 óta tanul a Magyar Viselkedés-, Kognitív és Sématerápiás Egyesület kognitív viselkedésterápia konzultáns (CBT) képzésén.