Szabó László legalább annyit tud beszélni a regeneratív mezőgazdaságról, mint a határidős tőzsdei ügyletekről. A spekuláció melletti élete több mint tíz éve: bivalyok, szántóföldek, nemnövekedés.
Buszbérletet azért még kell vennem” – mondja a magát nyugdíjasnak valló, egy rövid vissza- majd újabb kitérés miatt mások szemében duplanyugdíjas Szabó László. Rögtön mondja azt is, mit ért nyugdíj alatt: már nem a pénzért dolgozik, és azzal, amit csinál, nem a gazdasági hasznosságot maximalizálja. Mint aktív portfóliókezelő, annyira szerette a munkáját, hogy akár fizetés nélkül is csinálta volna, és amúgy is mindig többet keresett a maga szakállára végzett spekulációival.
Mindenesetre 2006 decemberében, ahogy fogalmaz, kinyitotta magát. A közgazdasági határhaszon elvének megfelelően felmérte, hogy a munka és a sikerek öröme már nem kompenzálja az időhiány okozta lemondásokat. A világ szép, színes, sok minden más is van, vonta le a következtetést, és családja, két gyereke felé fordult, kungfuzni és feleségével latin táncolni kezdett, elolvasott pár orosz klasszikust, és lassan rátalált arra, ami manapság heti több napját kitölti.
